A spanyolországi világbajnokság negyeddöntőjében az Európa-bajnok dánok ellen kellett volna kisebb csodát végrehajtania a magyar válogatottnak. Az első félidei gyengélkedést követően hajszál híján sikerült is ez, végül azonban a stabilabb északiak jutottak a legjobb négy közé, Magyarország pedig a nyolcadik helyen végzett. Nagy kár a kiesésért, de ebből a meccsből és a feltámadásból lehet tanulni!
A magyar kézilabda-rajongók számára sokáig témát szolgáltathat a Lengyelország elleni elképesztő győzelem, hiszen a nyolcaddöntők során nagyon ritkán fordul elő, hogy olyan magabiztos és fölényes győzelmet arasson Magyarország, mint ahogy az hétfőn este történt. A 27-19-es magyar sikert hozó összecsapás a mieink számára egyértelműen egyfajta dopping volt – a szó jó értelmében. A nagynevű rivális ellen mutatott játék és a nyolcgólos diadal sokat javíthatott Császár Gáborék önbizalmán, amire a Dánia elleni ütközet előtt nagy szükségünk is volt. Az északiak ugyanis évek óta az élmezőnyhöz tartoznak, s az idei torna egyik legjobb kézilabdáját is ők játsszák.
A találkozón a mieink a Tatai – Harsányi, Nagy L., Császár, Zubai, Putics, Iváncsik G. összeállításban kezdtek, s már az első percekben kiderült, hogy nagyon nehéz hatvan perc elé nézünk. Az első mintegy nyolc percben ugyan viszonylag jól működött a védekezésünk, ám a támadás-befejezéseinkbe többször is hiba csúszott, s így fokozatosan távolodott el tőlünk az ellenfél, s az ekkor felhalmozódó hátrány a folytatásra is hatással volt. Az akcióink tompaságát jól jellemzi, hogy a nyolcadik percig kellett várnunk az első magyar gólra: az egész mérkőzésen igazi vezérként játszó Nagy László kihasználta az első emberelőnyünket. Hiába javult fel az első játékrész második felére az akcióink hatékonysága, ezzel csak azt értük el, hogy sikerült tartani a lépést a vikingekkel szemben. Mivel azonban ekkor már öt-hét góllal vezettek a dánok – a félidei állás pedig 18-11 volt a javukra -, érezhető volt, hogy ez édeskevés lesz, legkésőbb a szünetben rendet kell tenni a fejekben. A negyeddöntőben elképesztően kihasználta Dánia a széleket, a jobbszélső Lindberg egyedül tíz gólig jutott a lefújásig. Egyetlen pozitívumként ugyanakkor megemlítendő, hogy az átlövőkre vigyáztunk, az előzetes elképzelésekkel ellentétben nem okoztak nagy gondot a számunkra. Az viszont világosan látszott, hogy ahhoz, hogy a második felvonásban legyen esélyünk a felzárkózásra, a jobb csapatmunka mellett természetesen a pontosabb támadás-lezárások és a védekezés összefogására lesz szükség – utóbbiban pedig fontos szerep hárul a kapusokra, Tatai Péterre, illetve az időközben őt váltó Mikler Rolandra.
Nos, minden képzeletet felülmúlóan kezdtünk a második félidőben: már az első dán akció is előrevetíthette, hogy egészen más lesz a játék képe ebben a periódusban, mint amit az első harminc percben láthattunk. Labdavesztéssel zárult ugyanis a vetélytárs támadása, s ugyan Nagy Kornél nem tudta góllal zárni az ellentámadást, úgy tűnt, míg a mieinket mintha egy kicsit sikerült volna felpaprikázni, a dánok talán egy kissé túlságosan is megnyugodtak. Nagy László, Harsányi Gergely és Iváncsik Gergő és eredményes tudott lenni, többen is a vállukra vették a csapatot – igaz, ebben is élen járt a végül nyolc gólig jutó Nagy László. Ugyan továbbra is akadtak védekezésbeli hibák – elsősorban az volt a bosszantó, hogy a szélsőket képtelenek voltunk kikapcsolni, vagy legalábbis valamelyest semlegesíteni -, ugyanakkor sokkal összeszedettebb, rendezettebb volt a védekezésünk, s részben ezzel összefüggésben a lövéseink is nagyobb hatásfokkal jutottak a gólvonal mögé. Az első játékrészben látottakhoz képest jobban működött a nemzeti gárdán belül a csapatmunka, az együttműködés, a beállókkal is szemmel láthatóan működőképesebbé vált a kommunikáció, s a kialakított helyzeteket jobb százalékban értékesítettük. Ezzel együtt ugyan csökkent a két együttes közötti különbség, de a három-ötgólos előny továbbra is Ulrik Wilbek legénysége malmára hajtotta a vizet. Néhány technikai hibájuk, kaput elkerülő kísérletük azonban azt bizonyította, hogy ők is képesek idegeskedni, amit viszont lélektanilag fontos lehetett tapasztalni. Sokáig nem tudtunk igazán közelebb lopódzni soron ellefelünkhöz, a háromgólos hátrány jó darabig vízválasztónak tűnt, ennél ugyanis a végjátékig nem sikerült szorosabb eredményt kiharcolni.
Az utolsó percek azonban summázzák a második félidő izgalmait: a záró öt percnek úgy vágtunk neki, hogy a Szöllősi Szabolcs ellen szabálytalankodó Markussen – kissé talán számunkra jóindulatúan – kétperces kiállítást kapott, s a kiharcolt hetest az utóbbi minutumokhoz hasonlóan ismét kihasználta Császár. Az emberhátrányban támadó dánok a lehető leghosszabb támadást igyekeztek vezetni, majd miután Mikler védett, Nagy László ismét villant, így alig másfél perccel a vége előtt a mieink szempontjából 26-27 volt az állás. Ekkor természetesen a dán kézisek arra törekedtek, hogy minél tovább elhúzzák az akciót – mindezt igen-igen passzívan követték el, de mindezt tolerálták a játékvezetők. Ráadásul a bal szélre „keveredő” Möllgaard meglepte Miklert, s bár az utolsó másodpercekben vészkapussal, Szöllősi csatasorba állításával is próbálkoztunk, végül 28-26 arányban vereséget szenvedtünk.
Az első harminc percben mutatott vérszegény, sok hibával tarkított játékot követően jelentős javuláson esett át az egész csapat, és végül komolyan megnehezítettük Dánia legjobbjainak dolgát, ám nem sikerült feltenni az i-re a pontot. Ettől függetlenül dicséret illeti a magyar kézilabda-válogatottat, hiszen ismét sikerült bejutni egy világversenyen a legjobb nyolc csapat közé, ráadásul emelt fővel hagyhatták el a fiúk a parkettet.
Ha már fentebb a dirigensekról volt szó, néhány szót talán még megérdemel a tevékenységük: a párharc egyes szituációiban az volt a jelen sorok írójának benyomása, hogy néha túlságosan tisztelik a bírók a dánokat. A legszembetűnőbb a hetesek megítélésében felfedezett kettős mérce volt: míg a mieink ellen sorra fújtak büntetőt belül védekezés miatt – általában jogosan -, a másik oldalon ez többször is elmaradt. Egy kiélezett végjátékot hozó negyeddöntőben pedig az ilyen és ehhez hasonló ítéletek befolyásolhatják a kézilabdacsata végkimenetelét is.
Természetesen mind a győzelmekből, mind pedig a vereségekből le lehet, sőt le kell vonni a tanulságokat, de a nyolcadik helyen végzett magyar együttes teljesítette az előzetes célkitűzést. Gratulálunk a magyar kézilabda-válogatottnak!
Dánia – Magyarország: 28-26 (18-11).
Barcelona
Vezette: Krstic, Ljubic (szlovének)
Dánia: Landin, Green (kapusok), Eggert 5, M. Hansen 2, Lauge, Lindberg 10, Markussen 2, Mortensen, Möllgaard 1, Nielsen, Nöddesbo 2, Spellerberg, Söndergaard 3, Svan, H. Toft, R. Toft 3. Szövetségi kapitány: Ulrik Wilbek
MAGYARORSZÁG: Mikler, Tatai (kapusok), Ancsin, Császár 4, Harsányi 4, Iváncsik G. 1, Krivokapics, Lékai 2, Mocsai T. 2, Nagy K. 4, Nagy L. 8, Putics, Schuch, Szöllősi 1, Vadkerti, Zubai. Szövetségi kapitány: Mocsai Lajos
A további negyeddöntők eredményei:
Oroszország – Szlovénia: 27-28 (13-14)
Spanyolország – Németország: 28-24 (12-14)
Franciaország – Horvátország: 23-30 (12-13).
Szerző: Budai Levente
