Borzasztó. Ijesztő. Elkeserítő. És még ragozhatnánk azt, hogy a magyar klubcsapatok, eddig példátlan módon, nemhogy az őszt, de még az augusztust sem élték meg, a nemzetközi kupákban. Nos ez sajnos most bekövetkezett, és olyan országok „elit” klubjába kerültünk ezzel, mint például San Marino, vagy Andorra.
Kezdjük rögtön az elején, a tisztánlátás kedvéért. Az elvileg leggazdagabb, legértékesebb kerettel rendelkező magyar klub, a Videoton már hetekkel ezelőtt kizuhant az Európa Liga selejtezőjében, egy semmitmondó múltú, jelenű, és jövőjű montenegrói csapat ellenében. Hidegzuhany 1. rész. A Honvéd, idén nyáron egyetlen hazai gárdaként, legalább egy kört menetelt, szintén a megboldogult UEFA Kupa utódjában. A fővárosiak a mókás nevű, szintén montenegrói Cselik Niksicset búcsúztatták. Igaz, az ellenfél a Bács megyei pacalos-körömpörköltes harmadik vonalban is csak az alsóházban tanyázna. A következő, már végzetes játéknapon a Vojvodina Novi Sad (igényesebbeknek Újvidék) már túl nagy falat volt. Hidegzuhany 2. felvonás. Nem sok sót evett meg a Debreceni VSC sem Európában, az odavágón még megilletődött norvégok, illetve a vörös magyar üstökös, Kovács Péter esélyt sem adtak a nyíregyházi visszavágón a hajdúságiaknak. Hidegzuhany trilógiává bővítve.
Nem időrendben haladtunk teljesen, hiszen a végére hagytuk a Győrt… nos a szárnyalás kimaradt, és csak a bukás maradt. Sajnos nem az ETO lett a magyar foci harmadik olyan csapata, amely bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Sőt, Pintér Attila tanítványai, már a hazai első meccsen alulmaradtak az aktuális izraeli élcsapattal szemben, a visszavágón szintén nem volt veszélyben Paulo Sousaék továbbjutása, de legalább a debreceni becsületgól összejött. Vagy gáz egyáltalán örülni, hogy volt egy szépségtapasz találatunk? Meglehet…
A statisztika mindent elárul: tényleg nincs minek örülnünk. A magyar klubfutball a 2013-as nyáron valóban futottak még kategóriássá vált. Sajnos negatív rekordról kell beszámolnunk, ugyanis 2011-ben búcsúzott eddig a legkorábban minden magyar kupainduló. Akkor augusztus 4. volt a totális kiesés napja. Ez most, már júliusban megtörtént. Van kérdés? Aligha. Csak a miértek. Miért ilyen korán? Miért ilyen lelketlenül? Miért ilyen simán? Miért éppen mi? Miért éppen most? És még folytathatnánk a kérdések sorát.
Persze lehetne sorolni a szokásos sallangokat, „hogy azok a ro…t légiósok, akik egy neves magyar szaktekintély szerint nemrég másztak le a fáról. Az érdektelenség, az, hogy a magyar csapatoknak valójában nem éri meg, mert nincs kedvük Kazahsztánba utazni horrorisztikus összegért, ami szerintük ráfizetés, és így tovább. Valami mindig van. Valamire mindig lehet fogni. De vajon muszáj mindig azt az okot keresni? Az nem lehet, hogy csak ennyi van pillanatnyilag a magyar fociban?
Talán nem csak ennyi. Talán kiugró eredmény volt, a Videoton tavalyi EL-ben nyújtott, viszonylagos remeklése. Talán kiugró eredmény volt, a Debrecen 2009-es főtáblája. Mindezekhez szerencse is kellett. A mostani pocsék eredmények után ugyan nem beszélhetünk balszerencséről, hiszen nem egy-egy gól döntött. Kivéve a Vidi esetében, igaz azt a párharcot a fehérváriaknak sok-sok gólnyi különbséggel kellett volna behúzniuk. Tehát egy szó, mint száz, ahogy e sorok írója, és még sokan mások, egyelőre csak reménykedni tudunk, hogy ez most egy rosszul sikerült, soha többé elő nem forduló kupanyár lesz, a magyar klubok történelmében.
A teljesség igényével, hogy szemléltessük a méltánytalan magyar labdarúgó katasztrófát, álljon itt azon „illusztris” nemzetek névsora, akik velünk együtt búcsúztak mostanra, a további európai kupaküzdelmektől. Andorra, San Marino, Feröer-szigetek, Örményország, Wales, Észak-Írország, Liechtenstein, Málta, Macedónia, Írország, Finnország.
Balogh József
