Átfogó beszélgetést folytattunk Militár Ivánnal az Old Dominion Egyetem hallgatójával és futballistájával. A Szegedről induló ambiciózus ifjú immáron négy esztendeje rúgja a bőrt a tengerentúlon, mostanra csapatkapitánynak választották a társak, jövőre akár főszereplőjévé is válhat a Draftnak. Ehhez azonban még kell egy jó szezon rengeteg munka…
– Negyedik esztendeje rúgod a bőrt a tengerentúlon, idén befejezed az egyetemet, ezzel lezárul az életed egy fontos szakasza. Hogyan tovább, milyen lehetőségeid vannak?
– A kérdés jogos, hiszen valóban a negyedik évemet kezdem meg az Old Dominion Egyetem hallgatójaként és futballistájaként. A helyzet viszont kicsit bonyolultabb lett, az eredetileg tervezettnél. Sajnos tavaly március végén meg kellett műteni a bal térdemet, hiszen egy rosszul sikerült mozdulat során (az ellenfél rossz szögben próbálta elvenni tőlem a labdát) elszakadt a keresztszalagom. Ez bármilyen furán is hangzik, kibővítette a lehetőségeimet. Az NCAA (amerikai egyetemi sport “szövetsége”) szabályai szerint négy év áll rendelkezésre. Sérülésem miatt ezt az évet ki kellett hagyjam, így maradt még egy amit idén ősszel fogok hasznosítani. Tehát az egyetemi futball-karrierem ősszel lesz teljes. Időközben decemberben lediplomáztam, és most már a Felsőoktatási szakirányú Master’s programban veszek részt, ezt fogom folytatni a hátralévő időmben a futball mellett. A kérdésre visszatérve, a lehetőségeim nyitottak. Szerencsére a sérülésem rendben van, szűk hét hónapot kellett kihagynom és most már hónapok óta teljes edzésmunkát végzek. Ez mindenképpen pozitív. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy a kihagyott szezon hogyan fogja a megítélésemet befolyásolni. A sérülésem előtt a bajnokság legtöbb gólpasszát adtam és volt szerencsém bekerülni több, a 2015-ös Draft-ot elemző összeállításba. Ez azt jelenti, hogy a nevem ismert, a megfigyelők ismernek, de önmagában ez még semmit sem ér. Magammal foglalkozom és azzal, hogy minél jobb játékos legyek, minél többet tudjak a futballból és valakinek úgyis tetszeni fogok, ahogy eddig is tetszettem. Ha ez svéd első osztály, akkor az, ha MLS akkor az. A feladatok motiválnak.
– Tegyük fel, hogy ajánlatot kapsz egy NB I-es csapattól. Szívesen térnél haza, vagy inkább külföldi kalandokra vágysz?
– Tőlem senki nem fogja azt hallani, hogy a magyar futball ilyen meg olyan. Azért sem, mert a mai napig imádom és követek mindent, ami az NB I, NB II, sőt nevelőegyesületem (Tisza Volán, ma SZEOL) miatt az NB III-al kapcsolatos. Én tisztelem a magyar futballban dolgozókat, hiszen otthon is rengeteg értékes, felkészült ember van, akitől rengeteget lehet tanulni. Azt viszont ugyancsak nem lehet elhallgatni, hogy a mindenki által emlegetett körülmények (nem csak anyagi, hanem társadalmi, szociális és fizikai körülmények is) sajnos jobbak Észak-Amerikában vagy éppen Nyugat-Európában. Ez pusztán annyit jelent az én helyzetemben, hogy azt az irányt fogom választani, ami a legjobb körülményekkel rendelkezik. Ebből a szempontból nagyobb esély van arra, hogy külföldön talál meg egy feladat, mint hogy otthon. De még egyszer mondom, nem azért, mert nekem degradálna Magyarországon futballozni, hiszen nincs NB I-es meccsem, sőt NB II-es sincsen, csupán az utánpótlásban futballoztam otthon, így semmi jogom nincs okoskodni Amerikából. És hogy konkrétan is válaszoljak a kérdésedre: nem kaptam ajánlatot magyar csapattól. Amióta itt kint vagyok, csupán egy szegedi gálameccsen meg pár kispályás tornán láthattak játszani Magyarországon, úgyhogy nem vagyok nagyon a szemük előtt. Én nem vagyok türelmetlen, ahogy előbb is említettem, biztosan lesz majd ajánlat a megfelelő időben.
– Hogyan képzeljük el az egyetemi bajnokságot, milyen a lebonyolítási rendszer?
– Egy nagyon intenzív, három, sokszor négy hónapos bajnokságról van szó. Augusztustól decemberig vannak meccsek attól függően meddig jutunk el a rájátszásban. Körülbelül 22-26 meccset játszunk le ennyi idő alatt. Könnyű kiszámolni, van heti három meccses időszak is. Ez nyilván azt hozza magával, hogy fizikailag a toppon kell lennem egész évben ahhoz, hogy bírjam ezt a tempót. Sokszor repülünk idegenbe, komoly ellenfelek ellen, ahol többezres tömeg előtt kell jól szerepelni, majd másnap beülni az iskolapadba, hiszen az egyetemi élet sem áll meg. A másik része a dolognak, hogy tavasszal csak 5 meccsünk van, ami sokszor profi csapatok (MLS, vagy fiókcsapataik), vagy nemzetközi csapatok ellen van szervezve. Ilyen alkalmak során volt szerencsém játszani a most már Kakát is foglalkoztató Orlando City ellen, vagy Jordi Alba nevelőegyesülete ellen (Cornellá) egy barcelonai utunk során. Sűrű az ősz a meccsek miatt, de sűrű a tavasz is a rengeteg konditermi és futóedzések végett. Na meg persze az öt felkészülési meccs is jól jön.
– Túl vagy három egyetemi szezonon, elevenítsük fel, melyik hogyan sikerült?
– 2011: Az első szezonom így utólag nézve jól sikerült. Első évesként egy angol stílusú futballközegbe csöppenni magyar futballistaként nem egyszerű. Szimplán csak azért sem, mert az angol stílus sokkal gyorsabb, ezáltal kevésbé technikás futball stílus, mint a magyar. Ez gyakorlatban annyit jelentett, hogy ameddig én a lábamhoz kértem a labdát, sokszor levegőben kellett megvernem az ellenfelemet, vagy éppen szélsőként vonaltól vonalig kellett védekeznem. Ekkor két utam volt: vagy megpróbálok betagozódni, és az ő szabályaik szerint játszani, vagy a saját stílusommal kivágni az utamat. Utóbbi mellett döntöttem és ezt a mai napig nem bánom. Kivívtam a csapattársak tiszteletét, de kellett hozzá egy kis idő. Sokszor csere voltam, kevesebbszer kezdő, de 30 percnél kevesebbet sosem játszottam. A csapat jól szerepelt, a konferencia-döntőben vereséget szenvedtünk ugyan, de az országos rájátszásba jutva a második körig mentünk, ahol az elismert Indiana University vert ki bennünket.
2012: A második évre rutinosan érkeztem, amiben segített hogy a nyár folyamán lehetőségem volt 5 meccsen vendégszerepelni a Tisza Volán NB III-as csapatánál. Sokat segített, hogy meccsben tudtam maradni a nyáron, így visszaérkezésemkor, vagyis a bajnokság kezdetekor csúcsformában voltam, így a kezdőcsapatban tudtam elkezdeni az idényt. Ez az évem sokáig emlékezetes marad, hiszen szerencsém volt játszani a Creighton University ellen, Nevada államban, amikor is stadion-csúcs, majd’ 7 ezer ember előtt vertük meg ellenfelünket 2-1 úgy, hogy 80 percen keresztül a pályán voltam. Az év vége sikerülhetett volna jobban is a csapatnak, hiszen a nagy remények ellenére alig jutottunk a rájátszásba, és ott kiestünk az első fordulóban. Annyi pozitívum még volt számomra, hogy én lőttem be a csapatot a rájátszásba, hiszen győztes gólt szereztem a mindent eldöntő meccsen, ami a főtáblára lőtte csapatomat.
2013: Életem eddigi legjobb szezonja volt, minden meccset tulajdonképpen végigjátszva, szélsőként és irányítóként a csapat második legeredményesebbje lettem egy angol srác mögött, aki a Nottingham Forest akadémiájáról került hozzánk. Az idényt 9 gólpasszal zártam, ami a konferenciánkban (az ország harmadik legerősebb konferenciája) első helyet ért, országosan a 10. helyet. A kanadai táblázaton is előkelő helyen voltam, hiszen négy gólt is sikerült szereznem. Ez az idény volt gyakorlatilag az a szezonom, amikor sikerült egy szintet feljebb lépnem és nem csak átlagjátékosként, hanem meghatározó játékosként tekintettek rám edzők és ellenfelek. Csapatszinten újra a második körben torpantunk meg az országos főtáblán, ami zavaró, hiszen többre voltunk hivatottak. Azonban személyes siker volt, hogy a Washington D.C.-ben lejátszott Georgetown University elleni meccs után volt alkalmam beszélgetni több MLS megfigyelővel, akik biztosítottak arról, hogy figyelemmel követnek. Ez biztató volt, remélem a sérülés után is emlékezni fognak még rám és a teljesítményemre.
2014: Ahogy említettem, egy tavaszi felkészülési meccsen sajnos egy védekező középpályás rosszul sikerült belépője a műtőasztalra tolt fel, de szerencsére a rehabilitációm maximálisan sikerült. Amilyen lehetőségeim voltak, és amilyen odafigyeléssel kezeltek, az emberfeletti volt és a mai napig az, hiszen egy térdszalag szakadásos sérülés után a rehab sosem áll le, minden nap csinálok valamit, amivel erősítem a lábamat. Manapság már nem kell megijedni egy ilyen sérüléstől hála Istennek, hiszen a megfelelő kezekben egy profi sportoló (és én annak tartom magam) ebből a helyzetből erősen tér vissza. Érdekesség, hogy szerencsétlen Victor Valdes-el és nagy kedvencemmel Jesé-vel is egy időszakban sérültünk meg. Jesével különben nagy versenyben voltunk, hiszen a róla szóló tudósítások alapján egészen az utolsó három hétig egy lépéssel előtte jártam a felépülésem szempontjából, de aztán két hetet rám vert, már ami a teljes intenzitású edésekbe való visszatérést illeti.
– Mit vársz az utolsó szezonodtól?
– Azért dolgozom, hogy ugyanolyan formában térjek vissza, amilyenben sérülésem előtt voltam. Én hiszek magamban és tudom mire vagyok képes, és ezért harcolni fogok. Csapatkapitánynak választottak a minap, úgyhogy ezzel még egy okom lett arra, hogy mindent bele adjak.
– Milyenek a csapattársak, van-e akinek komoly karrierje lehet?
– Nemzetközi társaság a mienk. Volt már angol, francia, ghánai, szenegáli, costa rica-i szlovák csapattársam is, úgyhogy az angol futball zsargont mindenkinek tudnai kell a jó kommunikáció érdekében. Az első két évemből a francia kapusunk angol negyedik ligában játszik. Három barátom és csapattársam a második évem végén lett a Drafton kiválasztva, akik közül az egyik belső védő finnországi kitérő után mostanra a norvég elsőosztályú IK Start csapatáig jutott. A legfrissebb pedig a legjobb barátom, három éven keresztül szobatársam, Sidney Rivera esete, akit a negyedik forduló első választottjaként az Orlando City draftolta. Az egyetemi bajnokság színvonala erős és van továbblépési lehetőség. Egyre jobb a megítélése a bajnokságnak, úgyhogy én bizakodom, hogy amikor annak eljön az ideje, nekem is lesz lehetőségem a továbblépésre.
– Összegezve eddig mit kaptál az ösztöndíjtól?
– Egy egészen új gondolkodásmódot elsősorban. Másként nézek a világra, a futballra és a saját életemre egyaránt. Nagyon örülök, hogy 19 évesen sikerült egy új kultúrába csöppennem, és gyakorlatilag profi körülmények között, financiálisan abszolút függetlenként lediplomáznom és jelentőset előrelépnem a futballt tekintve is. Nehéz erről beszélnem, de még a sérülésemért is valahol hálás vagyok, hiszen felnyitotta a szememet, hogy a futballban töltött időt nem ingyen adják, és nagyon meg kell becsülnöm. Az pedig, hogy egy amerikai egyetemen lediplomáztam (ráadásul egy nagyon komoly amerikai egyetemen) új lehetőségeket nyithat majd számomra a futballon túli életemben. Büszke vagyok arra, amit eddig elértem, de azt is tudom, hogy még nagyon sok mindent el is fogok.
– Mesélj egy kicsit a draft napjától, ez egy izgalmakkal teli nap lehet az MLS-be vágyó tehetségek számára.
– Testközelből tapasztalhattam meg a dolgot, hiszen egyik legjobb amerikai barátom közvetlenül érdekelt volt benne. Philadelphia városában volt és egy jól előkészített show vette körül az első két kör eseményeit. A harmadik és a negyedik kör egy pár nappal később telefonon és az interneten zajlott. Izgalmas nap, bár a választottak listáját azért elég jól meg lehet tippelni, csak a sorrendet nem. Idén is voltak meglepetések, egy számomra abszolút átlagosnak vélt izraeli fiú már a második körben csapatot talált, míg egy ellenfélként is ismerős és nagyon tehetséges floridai játékos nem lett kiválasztva. A draft már csak ilyen. Annyit azért megjegyeznék általánosságban az amerikai futball rendszerről, hogy nincsen elég csapat. A világon a második legtöbb igazolt futballista van az Egyesült Államokban Németország után, és egy kifejezetten profi liga, pár fél-profi ligával kiegészülve.
– Az amerikai emberek miként látják a labdarúgást?
– Rohamosan növekvő a futball népszerűsége. És a rohamosan szót nagyon komolyan kell érteni. Rengeteg kisgyerek focizik, hiszen sokkal inkább adja a szülő a gyermekét egy fociedzésre, ahol a fiúk-lányok futnak, mint amerikai focira, vagy baseballra, ahol a testi épségre és az elhízásra kell komolyan figyelni. A baseballban (ami amerikai ősi sport, mint a futball Európának) tulajdonképpen nincs is futás egy pár sprintet leszámítva egy pár játékostól. Így én a lehető legnagyobb magabiztossággal mondom, hogy a világ futballja nagy változáson megy majd át akkor, amikor az amerikaiak körében a futball átbillen a tömegsportból a profi sportok közé. És az én tippem az, hogy ez hamarosan eljöhet.
– Amerika híres ételkülönlegességeiről, mindegyik tájegységnek, közösségnek megvan a maga finomságai. Milyen különlegességekkel találkoztál eddig, mi a nagy kedvenc?
– Olvastam az interjút Sallói Dániellel, akinek ezúton is sok sikert kívánok és tárt karokkal várom Norfolkba, ha esetleg egy egyetemi csapatot keresne magának, hiszen itt az Old Dominion University-n a magyar futballistáknak jó a megítélésük. De az ételekre visszatérve, azt kell hogy mondjam, hogy meg kell döntenem a sztereotípiákat az amerikai átlagemberek étkezési szokásairól. Itt is lehet jó és rossz közül is választani, mint bárhol máshol. A kínai itt is kínai, és a friss zöldség itt is friss zöldség. Így én nagy élvezettel hozok jó döntéseket és próbálok ki mindent ami az egészséges határain belül van. Mexikói, kolumbiai, portugál, klasszikus amerikai (steak, párolt zöldség, tört krumpli) egyaránt a kedvenceim közé tartozik. Ifj. Sallóinak igaza van, a Chipotle nevezetű mexikói étteremlánc (ami amerikai ötlet és tulajdon) Magyarországon is megállná a helyét, sőt. Különben Norfolk belvárosában van egy Monastery nevezetű étterem szlovák tulajdonossal, aki magyar ételeket is kínál. Azért édesanyám és nagymamám töltött káposztáját semmi se veri, se itt, se sehol.
– Az európai ember fejében van egy kép a feketék és a fehérek helyzetéről, a fajgyűlöletről, rasszizmusról! Ezen a téren milyen tapasztalataid vannak, négy év alatt milyen kép alakult ki benned?
– Az amerikai társadalom rendkívül összetett, ez tény. De az biztos hogy az összképet tekintve bámulatos fejlődésem megy át az ország az integráció kérdését tekintve. Azzal lehet vitatkozni, hogy mennyire messze van ez az ország a teljes elfogadottságtól, de azt nézve, hogy körülbelül 60 évvel ezelőtt – az éppen most ünnepelt – Martin Luther King Jr. még egy álomról beszélt, nagy lépést tett az ország az álomhoz közelítve. Ezért szoktam azt mondani, hogy bár feszültség van, a különbségek kezdenek eltűnni az oktatásban, az üzleti életben, a sportban mindenképpen, és remélhetőleg lassan az utcán is. Az afroamerikai szubkultúrával külföldiként és minden beágyazott előítélet nélkül nagyon is szimpatizálok, sok hip-hopot hallgatok, hatalmas példaképen Kobe Bryant, és külön érdekesség, hogy afroamerikai sztereotípia a keresztényi családban rejlő erő és ragaszkodás, ami hozzám is közel áll. Amit még ehhez a témához hozzátennék, hogy lassan már értelmét fogja veszteni a rasszizmus fogalma, hiszen egyértelműen növekszik a kevert gyerekek száma, akiknél már természetükből fakadóan sem merülhet fel a rasszizmus kérdése.
