Félidejéhez érkezik az angol labdarúgó bajnokság, és a Premier League élén nem a dúsgazdag Manchester City vagy Chelsea áll, hanem a thaiföldi kézben lévő, de mégiscsak szerényebb anyagi javakkal operáló kiscsapat, a Leicester City.
Hogy mennyire kiscsapat, azon lehetne vitatkozni, egyesek szerint, a Leicester City jó úton halad afelé, hogy sikerekkel tarkított, jövőnek nézzen elébe. Mindehhez kellettek a 2010-ben érkező tulajdonosok, a thaiföldi Vichai Srivaddhanaprabha, és cége, a King Power. A befektetett pénznek köszönhetően az akkor a Championshipben a feljutásra ácsingózó “Rókák” lassan megemberelték magukat, s fokozatosan javítottak előző évekbeli helyezésükön. 2013-ban csak a rájátszásban buktak el, míg 2014-ben már egyértelműen ők voltak a legjobbak, s első helyen jutottak fel a Premier League-be. Ahol mint minden újonc, igyekeztek megragadni, ám hiába az olyan bravúrok, mint az Arsenal elleni döntetlen, vagy a MU elleni 5-3-as győzelem (1-3-ról fordítva!), a csapat teljesítménye fokozatosan visszaesett, s az ezt követő 13 meccsen mindössze 2 győzelem mellett, csak vereségek jutottak a kékeknek, így már a kiesés réme fenyegette őket. A 30. fordulóban már minden veszni látszott, amikor mintegy varázsütésre magához tért a társaság, és hét győzelemmel, valamint egy döntetlennel fejezték be a bajnokságot, ami elegendőnek bizonyult a Premier League-ben maradáshoz. Az új idényt a 14. helyezett csapat már új edzővel kezdte meg, Nigel Pearson helyére az “örök második” olasz Claudio Ranierit nevezték ki a tulajdonosok. És itt kezdődött el az igazi álom.
Ranieri székfoglalójában nem ígért semmit, amit egy professzionális tagságát éppen csak megőrző csapatnál ne ígértek volna. Sok munka, bizalom a játékosok iránt, és akkor majd jönnek az eredmények is. Az eredmények pedig jöttek. Már a felkészülési időszakban remekül teljesített a Leicester, bár ezekre az eredményekre még senki sem figyelt, főként mert minden ellenfele alacsonyabb osztályú volt a “Rókáknak”, ám ők itt nem álltak le. Ranieri nem félt a padra ültetni Nigel Pearson egyik nagy felfedezettjét, az argentin Leonardo Ulloát, helyére pedig betenni Shinji Okazakit, aki Jamie Vardyval, és a remek társnak bizonyuló Riyad Mahrezzel kiegészülve igen hatékony triónak bizonyult, de amikor egy csatáros formációra váltott az olasz mester, akkor is kitartott Vardy mellett, Ulloa kárára. Nem is tette rosszul, az angol támadó alaposan formába lendült, és a 4. fordulótól kezdve minden meccsén betalált, összesen 11 mérkőzésen keresztül, amivel Premier League rekordot döntött, éppen a MU ellen. (Az egykori manchesteri, Ruud van Nistelrooy csúcsát megdöntve). Ám még ezen felül is övé egy másik rekord: ha nem szerzett gólt, akkor gólpasszal járult hozzá csapata góljaihoz, így az úgynevezett “kanadai táblázatra” az első 17 fordulóban minden játéknapon feliratkozott. (Ez a sorozat éppen a Liverpool ellen szakadt meg tegnap este).
De nem csak Vardy, hanem Mahrez is kirobbanó formában játszik Ranieri keze alatt. Az algír szélsőt 350 ezer fontért vették tavaly nyáron a francia Le Havre-tól, s maximálisan beérett az idei évre. Tavaly 30 meccsen 4 alkalommal volt eredményes, most a kötöttségek nélküli játéknak, s ösztönös tehetségének köszönhetően már 18 forduló után 13 gólnál, és 6 gólpassznál jár. A Swansea ellen pedig mesterhármassal vette ki a részét a 3-0-s győzelemből, így amikor Vardy nem szerez gólt, nyugodtan lehet rá számítani. A Vardy-Mahrez duó eddig 28 gólt szerzett a PL-ben, s ezzel a legkapósabb játékosok lettek világszerte, a hírek szerint az angol élcsapatokon kívül (MU, Chelsea, Manchester City) a Real Madrid, és a Barcelona is érdeklődik irántuk. Claudio Ranieri szavait idézve, hülye lenne eladni őket, majd nyilatkozott az ügyben Mahrez is, aki azt mondta, semmi oka elhagyni a Premier League listavezetőjét, amikor történelmi tett kapujában állnak. S ez a hozzáállás egyelőre kifizetődőnek bizonyul a leicesteri csapatnál.
A középpálya stabilitását a már tavaly is nagyszerűen futballozó Marc Albrighton (1 gól, 7 gólpassz), és Danny Drinkwater (4 gólpassz) adja, de bármikor készek kisegíteni a társakat Nathan Dyer, Andy King, vagy az éppen univerzális Jeffrey Schlupp is. A rotációnak, vagyis a legjobbak pihentetésének egyetlen hátulütője volt, a Hull City elleni Ligakupa-vereség (erősen tartalékosan), amit akár szerencsének is felfoghatnak Ranieriék, így egy sorozattal kevesebbel kell foglalkozniuk, s nem kell megosztani az erejüket a kupák hajszolás közben.
A Leicester City 11 győzelemmel, 5 döntetlennel, és 2 vereséggel ál la Premier League élén, csak az Arsenal, és a Liverpool tudta legyőzni őket, miközben a Chelsea kapitulált ellenük, de a MU és a Tottenham sem tudott kifogni rajtuk. Az igazi erőfelmérő hétfő este várhat Vardyékra, a Manchester City ellen, s ha a leggazdagabb klubot sikerülne két vállra fektetni, biztosan az élen várhatná a második felvonást Ranieri csapata. Az Arsenal southamptoni veresége is a kezükre játszott, így egyelőre nem kell aggódniuk, ráadásul messze a legstabilabb csapatnak tűnnek. Bár a mérkőzéseiket nem uralják sem labdabirtoklásban, sem helyzetekben, a gyors kontrák, és a nagyszerű helyzetkihasználás gyakorta meghozza az eredményét. A Leicester Citynek nem szükséges tucatnyi helyzet, hogy megszórják ellenfelüket, a Liverpool volt az első csapat, mely megúszta kapott gól nélkül ellenük, ebben a tekintetben is listavezetők. A csapat gyenge pontja, ha lehet így mondani, a védelem. Eddig 25 gólt kapott a Kasper Schmeichel vezette védősor, mindössze három ellenfelüket tudták lenullázni (Newcastle, Swansea, Crystal Palace). Ebben a rangsorban a 14. helyen áll a 20 csapatos bajnokságban a Leicester, s ezen bizony változtatnia kell az olasz mesternek, aki történetesen arról volt híres eddigi pályafutása alatt, hogy nem feltétlenül híve a defenzív felfogásnak. Mindeközben csapata mégis tudatosan, alárendelt szerepet játszik a mérkőzések nagy részében, s a kontrákat részesítik előnyben, ami elvileg kevés kapott gólt kellene, hogy eredményezzen, de ez sehogyan sem akar összejönni.
Az eddigiek alapján még ez sem szab gátat a csapat sikerének, és továbbra is csodájára járnak a Leicester City eredményeinek, de kijelenthető, hogy a neheze még csak most jön. A Manchester City elleni hazai mérkőzés vízválasztó lehet. A vendégek igen rapszodikusan teljesítenek idén, és ha valamikor, akkor most le lehet őket győzni, de egy esetleges vendéggyőzelem könnyen hullámvölgybe taszíthatja Vardyékat is. Elnézve a listavezető produkcióját, nehezen hihető, hogy önbizalmuk ilyen könnyen megcsappanna, de a futballban bármi megtörténhet. Várjuk a következő nagy rangadót, s talán a 21. század nagy csodáját, a Leicester City történelmének első bajnoki címét, a Premier League-ben. Csak végig a sárgaköves úton…
Kép forrása: telegraph.co.uk
Demmel László
