Tegyük fel magunknak a kérdést. Saját céljaink előrébb valóak, mint a csapatunké? Kicsit másképp fogalmazva. A munkahelyünk jövőjét építeni a fontosabb avagy a saját céljaink dédelgetése? Még ha a saját utunkhoz, folyamatosan munkahelyet kell is váltanunk. Erre a kérdésre keressük a választ a foci világában.
Tán nem is kell említeni az olvasóknak, hogy csak pár nap választja el a klubokat a téli átigazolási időszakig. Tán azt sem kell ecsetelni, hogy ilyenkor mi is történik. Ide-oda mennek transferek meg a súlyos milliók. Igaz, a téli piac nem hoz akkora felhajtást, mint a nyári testvére. Nincsenek hatalmas játékosmozgások, de ebben a történetben szokás megvarrni azokat az anyaghibákat, amit a melegebb évszakban elvarrtak.
Gondolok itt elsősorban nem megfelelően teljesítő játékosok továbbpasszolására, a lesérült új igazolás pótlására érkező új igazolásra és teszem azt, a kevés játéklehetőséghez jutó frissen (nyáron) megvett labdarúgó, elégedetlenségéből fakadó eladására. Az első kettő “fajta” transfert nem kell különösképpen magyarázni, de az utolsó történet mindig érdekes. Ugyanis always van mögötte valami ok, ami miatt nem játszik és ez az indok, általában nem kerül ki a nyilvánosság elé, de megesik, hogy maga a “sértett” (ha lehet így hívni ebben az esetben a játékost) mondja el, hogy mi is csiklandozza az orrát a klubjánál.
Mint, az olasz bajnokság szerelmese, a Seria A-ból hoznék példákat erre, hiszen ott most van néhány labdarúgó, aki helyzetét megelégelve tovább szeretne lépni (pletyka lapokra támaszkodtam így biztos, hogy igazak a hírek).
Leginkább Simone Zaza és Mirko Valdifiori története a legérdekesebb. Kezdjük az előbbivel. Zaza a Sassuolo csapatától érkezett meg a Juventus gárdájához még a nyáron 18 millió peso ellenében. Olasz válogatott támadóról beszélünk, aki 24 éves is alig múlt el. Eléggé megoszlott a szurkolók véleménye az igazolásáról, hisz nem feltétlenül őt várták. Simone elmondta, hogy mindig is a Juvét akarta magának és végre megérkezett, egy álom vált valóra. Ám balszerencséjére a klub megvette Dybalat és Mandzukicsot továbbá Morata is maradt a Zebráknál. Három olyan vetélytársat kapott maga mellé akikkel nagyon nem egyszerű megmérkőzni a kezdőbe kerülésért. Zaza nem is került be sokszor. Néhány mérkőzést kapott csak, de azokon bizonyította, hogy lehet rá számítani. Allegri (a Juve trénere) elégedett volt vele, de nem továbbra sem számított rá kifejezetten. Ezt megunva a fiatal olasz támadó lelépne álmai klubjától, mert szeretne az Eb-n játszani és úgy hírlik a, hogy a West Ham meg is venné.
Valdifiori esete szinte megegyezik. Az olasz középpályást a Napoli igazolta le az Empolitól. A déliek vezetőedzője, Sarri külön kérésére. Mirko boldogan csatlakozott, hiszen ez volt talán karrierje utolsó nagy dobása. Valdifiori elmúlt már 29 éves és csak tavaly tudott berobbanni a játékával a köztudatba. Szóval nagy reményekkel megérkezett a Nápolyba, ám sok örömben nem volt része. Ugyanis nem játszott. Majdhogynem egyáltalán nem. Keretmélyítőnek szánták a személyét, ő azonban ezt másképp gondolja bizonyos hírforrások úgy vélik, hogy már csapatot keres magának. Igaz, amikor bedobták a játékba, nem vallott kudarcot.
Szóval itt vannak ők ketten. Maguk kérik a klubjaikat az eladásukra\kölcsönadásukra, arra hivatkozva, hogy karrierjük számára ez egy fontos lépés lenne.
Tényleg az lenne? Nézzük meg két ellentétes szemszögbe az egészet.
1. NEM – nem lenne az. Sőt egyenesen visszalépés. Vegyük az elején Zazat. Jó támadó, hiszen agilis, erőszakos, és nagyszerű érzéke van a befejezésekhez. Azonban, ennyi amit le lehet róla írni. Talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy karrierje csúcsa az, hogy a Juventus színeiben játszhat. Igen, meg lehet jegyezni, hogy éppenséggel nem játszik, de valószínűleg odaigazolásakor látta a torinóiak terveit, miszerint a fiatalítás a cél. Így feltételezhetjük, hogy inkább a jövőben számolnak vele, mint kezdő. Amennyiben eligazol a West Hamhez, lemaradt a BL-ről és kimondhatjuk, hogy néhány trófeáról is. Aligha szerez a West Ham egy angol bajnoki címet vagy akármi mást, míg a Juve azért be szokott húzni néhányat (mármint olaszt). Hozzátéve azt is, hogy semmi sem garantálja neki, hogy ott kezdő lenne avagy jól állna neki az angol labdarúgás. Valdifiori ugyan ebben a cipőben jár. Jó játékos, de nem valószínű, hogy lesz még egyszer egy olyan lehetősége, mint a Napoli. Idősebb labdarúgókhoz tartozik, így sok lehetősége nincs próbálgatni magát máshol is. Sarri mester pontosan tudja mit tud a játékosa. Hosszútávon gondolkodva nagy fegyver lehet, hogy az olasz középpályás bármikor bevethető és amennyiben élni tud ezekkel a lehetőségekkel, könnyen a kezdőben találhatja magát.
2. IGEN – az lenne. Mert egy játékosnak játszania kell. Attól focista az ember, hogy focizik (Coelho.. ). Élniük kell a lehetőségeikkel akkor is, ha egy másik csapat színei jelenti ezt. Lehet bízni a klubban. El lehet viselni azt, hogyha valaki tartalékként van a gárdánál, keretmélyítés céljából, de egy-egy siker után valószínűleg nem ugyan az lesz a mosoly a pályán lévő játékosnál és a kispadon ülőinél. Hozzátéve, hogy a világ nem fog a tizenkilencedik kerettagra emlékezni, aki bajnok lett a csapattal. A mai futball, mind a média, mind a szurkoló jobban figyel az egyénre, mintsem az egyént körülvevő csapatra. Személyekhez köt győzelmeket és vereségeket. Így egy-egy Zaza gólra vagy Valdifiori gólpasszra jobban fog emlékezni a drukker sereg, mintsem arra, hogy beállhattak volna, de nem tették, mindegy velük volt jó a csapat. Nem, ilyen aligha lesz..
Összegezve: nehéz megfelelő választ találni arra, hogy mi a fontosabb, a saját cél avagy a csapat érdek. Nehéz megküzdeni a helyünkért, ezt mi hétköznapi emberek is érezzük a saját munkahelyünkön. Azonban, ha egyszer sikerült, akkor átérezzük a hely fontosságát és küldetését, de ha nem sikerül.. Akkor váltunk, ami egy zsákbamacska. Senki sem tudja garantálni, hogy máshol jobb lesz, jobbak leszünk és ki tudunk bontakozni, de persze a lehetőség ott van, amivel a bátrak élnek és tudjuk, hogy a bátraké a szerencse…
fotó: fieldoo.com
Borbély Szabolcs
