Egyszerű, de mégis nehéz kérdés. Mint az köztudott már régóta, a veterán támadónak ez az utolsó éve a labdarúgásban, mint profi játékos. Megannyi mérkőzés, még több edzés, és talán még annál is több rúgott vagy éppen fejelt gól után, szögre akasztja… az újonnan vett festményét, majd a bőrkanapéjába belehuppanva nézi a fiatalok labdatologatását a TV-ben. Próbáljuk meg összefoglalni miért lett kicsit szürkébb a futballkultúra és tegyük fel a kérdést újra. Mit vesztett Luca Toni visszavonulásával a futball?
Egy magas embert. Két, cölöp lábakat. Két, lapát kezeket. Két elálló füleket. Egy hatalmas testet. Egy kolosszust. Egy erős embert. Egy fáradhatatlan akaratot. Egy győztes mentalitást. Egy munkamániást. Egy életvidám karaktert. Egy mindenki kedvencét.
Egy későn érő típust. Egy sosem szűnő gólínséget. Páratlan fej játékot. A büntetőterület kivételes ragadozóját. Egy elemi erőt. Egy fenomenális tehetséget.
Egy Serie B bajnokot. Egy Serie B gólkirályt. Egy Európai aranycipőst. Egy Serie A gólkirályt. Egy német bajnokot. Egy német kupagyőztest. Egy Bundesliga gólkirályt. UEFA-kupa gólkirályt. Világbajnokot. 2006-os All Star csapattagot. Palermo kedvencét. Fiorentina öklét. Bayern München gólzsákját. Az AS Roma agyarát. A Genoa tankját. A Hellas Verona terminátorát. Egy hírhedt gólörömöt. Az olasz labdarúgás egyik utolsó klasszis támadóját. Egy ikont. Egy legendát. Igaz sportembert. Luca Tonit.
Borbély Szabolcs
