Sokak bizonyára még nem is hallottak róla, mások pedig egykoron olvasták a sajtó által tálalt hírt, miszerint Puskás Martin iránt érdeklődik a Manchester United. Egy röpke közönséghajhász pletykán kívül azonban valószínűleg a legtöbb magyar sportbarát nem sokat hallott, vagy olvasott a fiatal magyar tehetségről, aki Veszprémből indult, a PSV Eindhoven egy állomás volt az életében, s számításait végül Belgiumban találta meg Brugge városában. Martin elfogadta a FociClub.hu interjúra való felkérését, s olyan alapossággal mesélt eddigi életéről, illetve pályafutásáról, melyre még mi sem voltunk felkészülve, ám roppant megtisztelőnek éreztük az őszinte bizalmat, amit kaptunk. Ez nem egy hétköznapi rövid interjú lett, megszületett egy “interjúregény”, egy roppant érdekes és tanulságos önéletrajzi mű.
Puskás Martin pályafutása: Veszprém, Szombathely, Eindhoven, majd pedig Brugge
– Roppant fiatalon 12 esztendősen kerültél Eindhovenbe. Miként jött a lehetőség és miért a PSV mellett tetted le a voksot?
– 2011 májusában édesapám cégénél átszervezések történtek, és ő úgy döntött, hogy a felkínált új pozíciót nem fogadja el. Mivel úgy gondolta akkor, hogy az ő tudásával Nyugat-Európában a többszörösét keresheti, és nekünk, a gyermekeinek sem tenne rosszat új kultúrák megismerése, ezért úgy döntött, hogy külföldön keres állást, szem előtt tartva a család érdekeit is. Többek között azt is, hogy én egy a szintemnek megfelelő csapathoz kerüljek. Anglia és Hollandia voltak a célországok, több állásra is jelentkezett mindkét országban. Eközben ahogy elterjedt, hogy külföldre tervezünk költözni, baráti csatornákon keresztül jött egy megkeresés, miszerint a PSV kíváncsi lenne rám. Édesapám körbenézett az álláspiacon, és úgy találtuk közösen, hogy elutazunk a próbajátékra, mert érdemes lehet Eindhovenbe költözni. Az álláskeresés és a próbajáték két hétig párhuzamosan zajlott, és mivel mindkettő sikerrel zárult, elfogadtuk a PSV invitálását, és lettünk eindhoveniek.
– Hogyan emlékszel vissza az első eindhoveni hetekre, hónapokra, a közegre, a társakra és a beilleszkedésre?
– Az első évem a PSV-nél várakozással telt, mert a klub nem tudta pontosan, hogyan kell megkérni a játékengedélyemet, majd később tévesen azt gondolták, hogy ezt csak átigazolási időszakban lehet megtenni és megvárták vele a következő nyarat. Aztán 2012 nyarán jött a pofon, mivel a FIFA elutasította a licenckérelmemet. A szabályok szerint 16 éves kor alatt csak akkor lehet külföldi csapatnál játszani, ha a szülők költöztek munkavállalói indokkal, és a gyermeket magukkal viszik. Mi is ezt az indokot megjelölve adtuk be a papírokat, de a FIFA-nál “nem látták egyértelműen bizonyítottnak” ezt. Hiába fellebbeztünk, hiszen mi nem a foci miatt, hanem mindenképpen a munka miatt költöztünk, a FIFA nem foglalkozott többet az ügyemmel. Ezzel eldőlt, hogy 16 éves koromig nem játszhatok külföldön semmilyen bajnokságban, marad az edzés és a barátságos meccsek. Az első félévben természetesen egy szót sem értettem az öltözőben, és nehezítette a beilleszkedést az is, hogy nem játszhattam, ezért a csapat számára “haszontalan” voltam, és nem is tudtam igazán megmutatni, mire vagyok képes. Nem volt senki ellenséges, de eltartott egy ideig, mire barátokat találtam a csapatban.
Balról: Puskás Martin PSV mezben
Jobbról: Kun Bertalan és Pusks Martin ea kezdetek kezdetén Eindhovenben
Nem segített a helyzetemen az sem, hogy sajnos Magyarországon rossz szokásom lett “lazára” venni az edzéseket. Minden tornán gólkirály, legjobb játékos voltam. Akkori eszemmel nem láttam be, miért kellene még keményebben edzenem, mikor minden egyszerű, és sikerül. A nem túl jó edzésmunkámat az eredményeim addig mindig ellensúlyozták. Aztán a PSV-nél a meccsek elmaradtak, csak maradt a vacak edzésmunka. Nem voltam az edző kedvence, az biztos. Hiába beszéltünk a PSV illetékeseivel, hogy mérkőzésekre lenne szükségem, minden alkalommal meggyőztek minket azzal, hogy minden a legnagyobb rendben van, nagyszerűen fejlődök, ne aggódjunk. Maradjunk és minden rendben lesz. Mivel édesapám ragaszkodott ahhoz, hogy a család együtt maradjon, ezért nem volt opció, hogy én egyedül hazaköltözzek. Hallgattunk a PSV szakembereire, maradtam Eindhovenben. Így kénytelen voltam az edzésekre koncentrálni, ami végül is, most visszanézve, igen hasznos volt. Édesapám ugratott is azzal, hogy a sors akarja így, hogy megtanuljak tisztességgel edzeni.
– Mennyiben volt más az elvégzett munka az itthonihoz képest?
– Ha össze kellene hasonlítani, mi a különbség a magyar és a holland edzések között, akkor én leginkább azt emelném ki, hogy a csapatban mindenki borzasztóan képzett, így az edzés színvonala is nagyon magas. Nincs rossz passz, rossz helyezkedés, emiatt a tempó is jóval magasabb, sokkal folyamatosabb. Magyarországon sokszor megtörtént, hogy a fél edzést a bokrokban töltöttük a labdákat keresve. A PSV-nél például a labdatartó gyakorlatokat legtöbbször az edzőnek kellett leállítania, mert szinte soha nem ment ki a játékszer.
– Fordulópont volt 2014, ekkor elhagytad a PSV-t és a belga Cercle Brugge mellett tetted le a voksot. Miért távoztál az európai utánpótlás egyik fellegvárából és mi szólt a belga csapat mellett?
– Ahogy teltek az évek, a játék hiánya miatt lassan lemaradtam önmagamhoz képest a fejlődésben. Az évi 8-10 tét nélküli edzőmeccs, amin játszhattam, nem volt elégséges. Hullámzó időszakok váltották egymást, volt edzőmeccs, hogy én voltam a csapatkapitány, volt, hogy 10 percet kaptam csak a meccs végén. Mert mindig a “legjobb 11” lépett pályára, függetlenül attól, kinek volt játékhiánya. Egyfelől természetesen megértem, de az biztos, hogy nem szolgálta a fejlődésemet. Nem feltétlenül lettem rosszabb játékos, de hiányérzetem volt, mert úgy éreztem, jobban is fejlődhetnék. Újra meg újra szóba hoztuk a PSV-nél, de csak azt mondták, hogy minden a legnagyobb rendben, a 16. születésnapomon szerződést fogok kapni, és ahogy elkezdek játszani, minden vissza fog jönni. Valahogy a sok csalódás miatt már nem éreztem jól magam többé a PSV-nél. 2013 telén eldöntöttük édesapámmal, hogy a következő szezont egy új csapatban fogom megkezdeni, nem fogadjuk el a PSV által kínált szerződést, mert nem láttuk a jövőmet a klubnál. Édesapám azt tanácsolta, hogy az eddig megszerzett tapasztalatokkal egy új csapatnál tiszta lappal lenne a legjobb elkezdenem. Egy olyan csapatnál, ahol reális célkitűzés az első csapat elérése, mert a PSV-nél, mint az összes, hasonlóan nagy klubnál talán egy-egy világszintű tehetséget kivéve az utánpótlásból senki számára sem reális cél az első csapat elérése. 2014 tavaszán a válogatottban nyújtott teljesítményem elengedő volt arra, hogy felkeltsem más csapatok figyelmét. Meghívót kaptam a Liverpoolba, az Aston Villába, és igen, megkeresett álmaim klubja a Manchester United is. Csábítóak voltak a meghívások, nem lehetett nem eleget tenni nekik. Majdnem mindenhol azt szerették volna, hogy többször menjek még vissza a 16. születésnapomig (még egy év volt addig), és majd akkor döntenek rólam. Nyilván több évnyi játékhiány után nem tudtam olyan meggyőző lenni, hogy azonnal lecsapjanak rám. Aztán hamar beláttuk, hogy – különösen magyar játékosok esetében, ahogy azt számtalanszor láthattuk – értelmetlen dolog hiú vágyakkal ezeket a klubokat kergetni, mert egyáltalán nem reális elvárás valaha is az első csapatba bekerülni, vagy komoly karrierről álmodni. Ezen a 2014-es nyáron az utolsó PSV-s nemzetközi tornámon még gólt rúgtam a Real Madridnak a döntőben, ezzel segítve a PSV-t a tornagyőzelemhez, de ez volt az utolsó meccsem és emlékem a PSV színeiben.
Kun Bertalan és Puskás Martin a nívós trófeával a Real Madrid legyőzése után
Nyár elején jött egy újabb megkeresés, a belga Club Brugge részéről, hogy náluk kezdhetném meg a felkészülést. Három hetet töltöttem náéuk, látszólag minden a legnagyobb rendben volt, már gyakorlatilag a csapat tagjának tekintettek. Aztán három hét után kaptunk egy telefonhívást, hogy mivel nem tudják biztosítani számomra a játéklehetőséget, ezért letesznek arról, hogy a Club Brugge játékosa legyek. Még mindig csak 15 éves voltam, a Club Brugge pedig nem vállalta a bonyolult FIFA tortúrát. A csapat tagjaival a mai napig tartom a kapcsolatot, tőlük hallottam, hogy az edző a távozásom után azt mondta, én voltam az egyik legjobb próbajátékosuk az elmúlt években. Nem tudom pontosan, mi történt. Mivel már biztosra vettük a bruggei lehetőséget, addigra szüleim úgy döntöttek, hogy Belgiumba költözünk és édesapám kettő nap alatt talált egy nagyon jó állást, szép házat, a kistestvéreimnek iskolát, így én is beiratkoztam egy sportiskolába. Brugge városa meseszép, a tengerpart tíz percre van autóval. Minden el volt rendezve, mikor megkaptuk a hírt, hogy mégsem. Ebben a helyzetben leültünk, és újra átgondoltunk, átértékeltünk mindent. Úgy döntöttünk, hogy nem kapkodunk többet, a testvéreimnek is kell a kiszámíthatóság, mert a családom a legfontosabb. Néha érdemes egyet visszalépni, hogy aztán az ember kettőt léphessen előre. Így megkerestük a Cercle Brugge csapatát, és jelentkeztünk próbajátékra. Egy órányi edzés után azonnal felvettek, kérdés nélkül. Így csatlakoztam a Cercle-hez. Tudom, hogy sokan leírtak azután, hogy a Cerclehez kerültem, azt gondolták, hogy a lejtő aljára kerültem. Nem tudtam, és nem is akartam mindenkinek elmagyarázni, hogy nem elküldtek, hanem eljöttem a PSV-től, és nem azért vagyok a Cercle-nél, mert máshova nem kellettem. Tudatos döntés volt mindkettő, és mindegyik azt a célt szolgálta, hogy labdarúgó lehessek. Én a tanulási folyamat részének fogom fel, meg kellett tapasztalnom dolgokat, hogy jobban, másképp csináljam, hogy jobb játékos lehessek. Hogy ki hozott jó döntést, és ki rosszat, csak sok év múlva fog kiderülni. Amúgy Eindhovenből szinte mindenki a barátom maradt, sok volt csapattársammal még most is napi kapcsolatban vagyok. A volt iskolám igazgatója megtisztelt azzal, hogy eljött az első hivatalos meccsemre Belgiumba.
– Mesélj egy kicsit a belga kalandról, kezdet múlt és jelen?
– A belga utánpótlásképzést talán ma már nem kell bemutatni, minden évben tízesével viszik az ifjú tehetségeket angol, francia és német klubok, akik aztán ott többnyire meg is állják a helyüket. Belgiumban az U17-es korosztály felett nincs sok különbség a csapatok között, mert sok tehetséges játékos inkább átmegy kisebb klubokba a nagyokból, mert így több esélyük lehet elérnie egy felnőtt szerződést, ezáltal pedig a szintek kiegyenlítődnek. A tartalékbajnokságban nincs korosztály megkötés, sokszor játszanak vissza az első csapatokból a kispadosok, sérültek, így nem egyszer van olyan csapat, mely szinte tisztán 23-30 év közötti játékosokkal áll ki. Belgiumban csak 24 klub rendelkezik kiemelt profi licenccel, ezek egyike a Cercle. Kiváló infrastruktúrával, többdiplomás, nagy játékosmúltú edzőkkel, komoly játékerejű utánpótlással. A Cercle tradicionálisan épít a saját utánpótlására, minden évben 2-3 saját nevelésű fiatal kap lehetőséget az első csapatnál bizonyításra, és aki él vele, az a csapattal maradhat. Soha nem éreztem még ilyen jól magam egy klubnál sem, mint a Cercle-ben. Úgy érzem itt magam, mintha otthonra találtam volna. A belga mentalitás sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik más országé, ahol éltem. Az edzéseken ugyanúgy 2-3 edző dolgozik 15-16 fős csoportokkal, egyénileg mindenkire odafigyelve. Az edzések minőségében én semmi különbséget nem érzékelek Hollandiához képest. Erős a képzés taktikailag is, U19-ben már tudnunk kell 4-3-3, 3-5-2 valamint 4-4-2-es formációban játszani, és meccs közben váltani, ha az edző azt kéri. A Cerle-nél az U16-os csapatban kezdtem, de természetesen itt is várnom kellett a papírokra, amiket csak a 16. születésnapom után sikerült elintézni. 2015 április végén érkeztek meg, így a szezon utolsó két mérkőzésén tudtam játszani. Ezután részt vettünk egy nemzetközi tornán Hollandiában, ahol megválasztottak a torna legjobb játékosának.
Martin már a Cercle Brugge mezében: “Négy év után újra játszhattam, szinte visszakaptam az életem!”
2015 nyarán – 16 évesen – már a tartalékcsapattal kezdhettem meg a felkészülést az első igazi szezonomra. Sajnos a válogatott körüli ügyeim miatt nem játszhattam a felkészülési meccseken, így végül nem kerültem a keretbe, az U19-ben kezdtem a bajnokságot, a két évvel idősebbek között. Négy év után újra játszhattam, szinte visszakaptam az életemet! A szezonom nehezen indult. Az első 3-4 meccsen borzasztóan ment a játék, meg is ijedtem, de az edzőm végig biztatott, hogy ez természetes, minden jó lesz, csináljam tovább. Azt tűztem ki célul, hogy fél év alatt stabil kezdő szeretnék lenni az U19-ben, és tavasszal pályára lépni a tartalékcsapatban. Ehhez képest már októberben játszhattam a tartalékban, novemberben már kezdő is voltam ott. A poszt, amit játszanom kell, szinte tökéletes számomra: többnyire szélről induló irányító vagyok, mondjuk, mint kicsit Kevin De Bruyne, vagy Eden Hazard. Ballábasként 7-es pozícióból kell befelé játszanom, a középpályán, szabadon, megkötés nélkül mozoghatok, feladatom a védelem megbontása, a társak helyzetbe hozása, illetve lehetőség szerint a támadás befejezése. Régen 10-es volt a posztom, néha még játszom is ott, de ebben az új felfogásban a 7-es poszt jobban tetszik, és jobban is illik a modern labdarúgásba. A szezon végére az U19-ben végül 26 meccsen 13 gólig és majdnem 50 gólpasszig jutottam, és lett 10 meccsem a tartalékban is. Mind az U19-es együttessel, mind a tartalékkal bajnokok lettünk. Talán érdekes lehet, hogy 2015-ben az egész belga tartalékbajnokságban összesen négy 1999-es születésű játékos lepett pályára az év során, az egyikük én voltam. A szezon végére egy belga topcsapattól kaptam ajánlatot. Mivel oda csak az U19-be hívtak volna, a Cercle-nél pedig már a tartalék tagságot ajánlották, valamint mérlegelve mindazt, amit a Cercle értem tett, egyértelmű döntés volt, hogy maradok. Mostanra 17 évesen a tartalékcsapat tagja lettem, ami már szinte teljesen a felnőtt foci. Azt már tisztán látom, hogy az utánpótlás és a felnőtt foci két különböző sport. Szerintem van egy választóvonal, amit nagyon sok játékosnak – főleg fejben – soha nem sikerül átlépnie, ha 20-21 éves koráig az utánpótlásban marad. Rengeteg tapasztalatot szereztem, mára szinte teljesen megváltozott a gondolkodásom és a játékfelfogásom.
Hetente négyszer van csapatedzés, általában két és fél órás. Mérkőzés utáni napon plusz regenerációs edzés van. A sportiskolában dolgozom az általános atletikusságomon, a heti “tananyag” része 12 tanóraedzés: atlétika, úszás, foci, egyéb labdasportok (kosár és kézilabda), torna. Heti négyszer a csapatedzéseken kívül másfél óra labdás technikai edzést végzek egyedül, néha intenzívebb, néha könnyebb feladatokkal. Hetente egyszer külön dolgozom a rugótechnikámon és a kapu előtti befejezéseken. Megismerkedtem egy nagyszerű, labdarúgásra specializálódott fizioterapeutával, Kris Smits-szel, aki két éve szinte személyi edzőként foglalkozik velem prevenciós és fejlesztő céllal. Abban a barcelonai intézetben fejleszti a tudását, ahol a Barca utánpótlás labdarúgóit rehabilitálják és fejlesztik. Kris különleges eszközökkel és gyakorlatokkal foglalkozik velem hetente kétszer, amik során főleg az általános izomzat egyensúlyba hozásán és fejlesztésén, az egyensúlyomon, a törzs- és mikroizmokon, valamint a gyorsaságomon dolgozunk. Amióta mellettem van, egy mérkőzést sem hagytam ki sérülés miatt, rengeteget köszönhetek neki minden téren. Ha van rá lehetőségem, lemegyek a tengerpartra a homokban futni, vagy stabilizációs gyakorlatokat végezni. Zenével tengerparti edzés, akárcsak a filmekben. Nagy hangsúlyt helyezek a nyelvtanulásra, mára a magyaron kívül három nyelven beszélek folyékonyan, hollandul anyanyelvi szinten, angolul már elhagytam a középfokot, franciából közelitek hozzá.
A klub (Cercle Brugge), melyben Martin megtalálta a számításait
– A legfrissebb hírek szerint a felnőttekkel edzel. Milyen élményekkel gazdagodtál az elmúlt hetekben? Mikor láthatunk debütálni a belga bajnokságban, hogyan néz ki a fejedben a 2016/17-es szezon?
Ezt az idényt azzal a tervvel kezdtem, hogy szeretnék mielőbb stabil kezdő csapattaggá válni a tartalékcsapatban és azzal a reménnyel, hogy a szezon végéig legalább egyszer leülhessek a felnőtt csapat kispadjára. Ehhez képest hatalmas meglepetés és megtiszteltetés, hogy már a felkészülés során meghívtak az első csapathoz edzeni, nem számítottam rá. Érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb: pontosan látom most, hogy még gyorsabb, erősebb, és agilisebb játékossá kell válnom, ha oda szeretnék tartozni. Pozitív érzés, hogy úgy látom, nem lehetetlen ezt a szintet belátható időn belül elérnem. Egyértelmű, hogy még fejlődnöm kell, de tudom min és hogyan kell dolgoznom. Itt Belgiumban nem számít az életkor, csak az kerülhet a felnőttbe, aki valóban hozzá tud tenni a csapat sikeréhez. Nincs központilag szabályozva, hány fiatal játékosnak kell a pályán lennie, itt igazi versenyben kell a helyet elnyerni. Az összes edző és szakember maximális bizalmát és személyes támogatását élvezem. Úgy érzem mindenki azon dolgozik, hogy elérjem azt, amit elterveztem. Nem tudok ennél több konkrétumot mondani most, egyelőre maradok az eredeti terveimnél, és először a tartalék csapatban nyújtott játékommal szeretném meggyőzni az első csapat edzőjét, hogy helyem van a csapatában. Tudom, mire vagyok képes, tudom, min kell még dolgoznom, el fog jönni az én időm, hamarosan.
– Két-három esztendő távlatában jelenleg hogyan képzeled el a pályafutásodat?
– Első és legfontosabb szempont, hogy még van két évem az iskolából, amit be szeretnék fejezni és a diplomámat megszerezni. Azt mondanám most tervnek, bármilyen egyszerűen is hangzik, hogy mielőbb eljussak a Cercle Brugge első csapatába. Nagy álmom, hogy jövőre már a felnőttel kezdjem a felkészülést, és az év során elérjem, hogy rendszeresen pályára is lépjek. Több évig biztosan örömmel fejlődnék és dolgoznék a Cercle csapatában. Megvan bennem a nagyon erős ambíció a fejlődésre, a továbblépésre, de azt csak a következő pár év elteltével lehet majd megítélni, hogy ez mire lesz elég. Gyermekkori álmom az angol foci, de értelmetlen lenne most csapatnevekkel dobálózni. Ha csak addig jutok, hogy a belga bajnokságban sok-sok évig hétről-hétre pályára léphetek 15-20 ezer néző előtt, akkor sem leszek boldogtalan ember.
Válogatott volt, most azonban a mellőzöttek listáját erősíti! Vajon mikor keresik meg újra egy meghívóval?
– Mi a helyzet a magyar utánpótlás-válogatottal?
Amikor 2011-ben kiköltöztünk, 12 évesen csak egy kérésem volt édesapámhoz, hogy ígérje meg, hogy ettől még lehetek válogatott játékos. Ennyire sokat számított nekem a magyar válogatott. 2013-ban meghívást kaptam az U15-ös korosztályba, aminek a csapatkapitánya is lehettem. Az akkori utánpótlás szakmai igazgató, Both Józsi bácsi behívta a szüleimet egy elbeszélgetésre, és elmondta, hogy tisztában vannak a szorult helyzetemmel, és mivel a Magyar Szövetségnek nem csak a versenyeztetés, hanem a tehetséggondozás is a feladata, gondoskodni fog róla, hogy annyi játéklehetőséghez juthassak a válogatotton keresztül, amennyihez lehet. Ekkor még nagyon jól ment a játék, imádtam minden mérkőzést. Aztán megváltoztak a dolgok a szövetségnél, amik számomra is változásokat hoztak. Kétségtelen, hogy egyre jobban meglátszott rajtam a játékhiány, és egyéb okok miatt, amiket nem szeretnék most taglalni, egyre hátrébb kerültem. Utolsó alkalommal, 2015 nyarán a Cercle tartalékcsapatával végeztem életem első komoly és kőkemény, felnőtteknek való alapozása közben hazahívtak egy edzőtáborra, majd egyből utána az U17-es Telki Kupára. Talán nem voltam a legjobb formámban, de úgy éreztem, hogy az új edző nem bízik bennem egyáltalán. Mivel arról is szó volt, hogy ezentúl 3-4 hetente haza kellene járni, edzőtáborozni hónapokon keresztül, miközben ugye ez volt életem első éve, amikor végre 4 év után újra játszhattam klubszinten, megmondtam, hogy én ezt nem tudom vállalni. Az tény, hogy azóta nem kerestük egymást. Nekem életem ezen szakaszába nem fért bele a válogatott semmiképp. Azt pedig, hogy a jövő mit hoz, már nem rajtam múlik.
Puskás Martin kedvencei:
Klubcsapat: Manchester United
Játékos: Kevin De Bruyne
Példakép: Wayne Rooney
Ország: Belgium
Város: Brugge
Film/sorozat: Creed, Undisputed triology, illetve Ultimate Fighter (UFC) reality show
Zenei stílus/zenekar: Hip-hop, rap, sok zenekart kedvelek
Étel/ital: különböző tészták, víz
Szerző: Őszi Ádám
