A csütörtöki nap a magyar U17-es válogatott sikerétől volt hangos, hiszen Szélesi Zoltán csapata a hajrában tudott fordítani Oroszország ellen, Szoboszlai Dominik két szabadrúgásgóljával. A népes közönség felállva tapsolt, mindenki úszott a boldogságban és így még vasárnap is izgulhatunk, hiszen Norvégia ellen a továbbjutásért szállhat majd harcba a csapat. De mennyire volt vajon megérdemelt ez a siker? Mennyit ér ez a győzelem? Mi az összefüggés a magyar utánpótlás-válogatottak és a felnőtt csapat között? Jó úton van-e végre a magyar futball?
Kép: MLSZ Facebook.
Egy ilyen sportélmény után az ember hajlamos elfelejteni minden rosszat és csak a jóra emlékezni. A közvélemény most egyértelműen beállt az U17-es gárda mögé és támogatja őket a nagy cél elérésében: vagyis hogy szerepeljenek jól az utolsó meccsükön és jussanak ki a nyári Eb-re, ahová csak a legjobbak mehetnek. Pedig egy napja még minden más volt… Az Izrael elleni visszafogott teljesítmény vereséghez vezetett Telkiben, ami után sokan megmondták a magukét a különböző fórumokon és kommentjeikben elkönyvelték: ez a generáció az elmúlt évek leggyengébbjei közé tartozik és újabb sötét időszak kezdődhet a magyar fociban, ha ők jelentik számunkra a jövőt.
Mindezt azért, mert 17 évesen volt pofájuk kikapni egy meccsen.
Arról nem is beszélve, hogy mostanság magyar csapat már nem szokott versenyben maradni a torna ezen szakaszában, tehát egyáltalán a fiúk jelenléte is örömhír az elitkörben – ráadásul az U19-esek is ugyanúgy versenyben vannak még. A keretet olyan emberek alkotják, akik komoly utánpótlásműhelyekben pallérozódnak, mint mondjuk a Stoke, a Vitesse, a Benfica, vagy az Ajax – nem hangzik ez annyira rosszul, hogy már most temetni kelljen őket. Meg aztán Izrael sem játszott rosszul, lényegesen jobb játékerőt képviselnek, mint amilyet a közvélemény gondol róluk (habár Norvégia szépen helybenhagyta őket a második meccsen 3-0-ra).
Azt kéne meglátni, hogy az utánpótlásmeccseken nem az eredmény a legfontosabb. Minél fiatalabbak, annál kevésbé a győzelmek, vagy vereségek alapján kell megítélni a szakmai munka minőségét, illetve a játékosok kvalitásait. Attól, hogy ezek a srácok kikaptak Izraeltől, még nem dől össze a világ. Igaz ez fordítva is: ha mondjuk minden jól alakul és a srácok kijutnak az Európa-bajnokságra, az sem feltétlenül jelent semmit. Nem az a cél, hogy most legyenek bajnokok. Nem 17 évesen kell a pályafutásuk csúcsán lenni, mert itt csak felkészülnek arra, ami felnőttként vár rájuk. Fontosak ezek a meccsek. Minden nemzetközi tétmeccs erős ellenfelekkel szemben hasznos tapasztalatot jelent. Minél több van, annál inkább fejlődnek. Ezek erőfelmérők, ahol a legjobbjukat kell nyújtani – a pontok számolgatása viszont csak később válik majd fontossá.
Az U19-esek 3-1-re legyőzték Ausztriát. / Kép: MLSZ Facebook.
Tele a padlás olyan nevekkel, akik U17-es és U19-es Eb-ken parádéztak, válogatottjuk vezérei voltak, ám később nem futottak be komoly karriert (erről például a kitűnő utánpótlásukról ismert hollandok is tudnának mesélni).De ha nem az eredmények alapján próbáljuk meg értékelni a fiatalok teljesítményét, akkor mégis mennyit változik a kép? Az oroszok ellen látottakból kiindulva sok okunk az örömre nem lehet. Aki látta a találkozót, az az idő két harmadában megtapasztalhatta, miként szenvednek a fiúk. Ne szépítsük, nem játszottak jól. És itt most nem arról szól a történet, hogy a ruszkik jobbak lettek volna – mert nem voltak. Egész egyszerűen a magyar csapat képtelen volt játszani a futballt, saját erősségei szerint felépíteni a játékot és “megnyerni” a találkozót. Pedig ehhez minden eszközük megvolt.
Bosszantó volt látni azt a sok elrontott szerelést, pontatlan passzt és figyelmetlenséget, de ezek megesnek. Ami viszont a rendszerszintű hibákat illeti, azok sokkal hajmeresztőbbek. Gyakorlatilag végig ívelgettek a hazai játékosok, ráadásul tették ezt minimális sikerrel. A védők hátul járatták a labdát, majd gondoltak egyet és előre bikázták valamelyik elöl várakozó támadó irányába – a vendég védők viszont urai voltak a helyzetnek és nem sok esélyt adtak arra, hogy ezekből bármilyen veszély származzon. De akkor miért csináltuk? Játékintelligenciában nincs hiány, elég csak Szoboszlai, Csonka, Csoboth, vagy Schön játékát nézni. Mi viszont a passzok helyett ívelgettünk, ami nem bizonyult hatékony módszernek.
Szembetűnő volt még, a rendezetlenség a felállást tekintve. A négy védő előtt Csonka és Szoboszlai volt a két szűrő/szervező, rajtuk kívül viszont klasszikus értelemben vett középpályás nem volt. Csoboth és Schön a két szélen rohamozott eleinte, egyedül Bencze játszott csak a csatár Szendrei mögött, de ő is inkább csak árnyékék volt, mintsem valódi szervező. És itt el is érkeztünk a komolyabb problémákhoz. Bencze teljesen súlytalan volt, nem derült ki, milyen játékos is ő valójában. Alig találkozott a labdával, a sok ívelés miatt rendszerint csak szeretett volna becsatlakozni a játékba, de nem passzoltak neki és sokszor ő sem volt megjátszható. A szünet után le is cserélte őt Szélesi Zoltán, a szerepkörét pedig Schön vette át, aki hasonló gondokkal küzdött.
Kép: MLSZ Facebook.
A szélsőink a levegőből érkező labdákért birkóztak az orosz védőkkel, ami nem kimondottan illik az adottságaikhoz. Csoboth például ahányszor normálisan megkapta a labdát és volt területe, szinte mindig képes volt párharcokat nyerni és veszélyt teremteni (őt is lecserélték aztán, ami talán nem volt olyan jó döntés). Egy rakás ilyen és ezekhez hasonló probléma volt, ami miatt a magyarok csak toporogtak és lelkesen rugdalták el a bőrt ahelyett, hogy megjátszották volna azt. Erre mondhatnánk reflexből azt, hogy az edzői pályája elején járó Szélesi Zoltán minden bizonnyal nem végzett túl jó munkát (a szurkolók meg is találták őt néhány keresetlen szóval a második félidőben), ezért a sok probléma, ám a dolog nem ilyen egyszerű. Kísértetiesen hasonló volt a helyzet az U19-es csapat első meccsén Csehország ellen, ami szintén vereséggel végződött, illetve a felnőttek is csináltak már ilyen dolgokat.
Nem rég Lettország ellen játszott tétmeccset Bernd Storck együttese és akkor is csak kín keserves játékkal sikerült is behúzni a három pontot Rigában. Az akkor látottak kísértetiesen hasonlítanak a mostani utánpótlás csapataink játékához, ami talán nyugtalanságra adhat okot. Annak idején készült is egy elemzés a lett-meccs után, bizonyos elemek pedig szinte egy az egyben megegyeznek – csak a neveket kell kicserélni. Az elöl hatalmas munkát végző, sokat futó, harcoló, passzoló csatár – aki amúgy szinte soha nem kerül helyzetbe – ezúttal nem Szalai Ádám volt, hanem Szendrei. A lelkesen rohangáló árnyékék, akit sose tudnak bevenni a játékba pedig most nem Nikolics volt, hanem Bencze. De persze ott van még a két durván leterhelt védekező középpályás is, akik próbálnak megoldani mindent a többiek helyett, ám küldetésük kudarcra van ítélve (Gera, Nagy – Csonka, Szoboszlai).
A jó hír tehát, hogy van egy koncepciónk. Van egy egységes stílus, amit a szövetség szakmai vezetése minden gárdánál igyekszik érvényre juttatni és úgy tűnik, sikeresen végzik a dolgukat. A most látottakból arra következtethetünk, hogy mindegyik csapatunk azonos szisztéma alapján dolgozik, hasonló teljesítményt nyújtva. A kérdés csak az, hogy jó-e ez nekünk. Ki elégedett a látottakkal? Mi volt a cél? Mire jó ez az egész? Hogy akarjuk megnyerni a meccset? Storck kezei alatt hirtelen érdekes fordulatot vettek a dolgok. Eleinte a Dárdai által megkezdett úton haladt a stabil védelemmel, de az idő múlásával kezdtünk egyre támadóbbá válni. Az utánpótláscsapatok agresszív letámadást alkalmaztak és a felnőttek is kezdtek ebbe az irányba elmenni. Mára viszont ismét változott a helyzet: a fent már részletezett kínlódás van már csak, és nem igazán látni, mi is a szándék.
Kun Bertalan (pirosban) a PSV Eindhovenben játszik, mégsem kap meghívót.
Arról meg már nem is szólunk, hogy vannak érdekes dolgok a fiatalok kiválasztásánál is. Az ugyebár köztudott, hogy a Malagában játszó Tajti Mátyás nem kapott meghívót az U19-es nemzeti csapatba; ahogy mondjuk a PSV-ben játszó Kun Bertalan, a Vitoria Guimaresben játszó Horváth Csanád, a Club Brugge-es Puskás Martin, vagy a sampdoriás Hutvágner Gergely sem. Hogy miért, azt a döntéshozók tudják csak biztosan, mi legfeljebb találgathatunk.
Az, hogy milyen az utánpótlásképzésünk minősége, majd csak évek múlva derül ki. Akkor tudjuk meg, kiket is sikerült kinevelni. Ha Szoboszlai majd a BL-ben és a válogatottban is így rugdossa a gólokat, mint most, akkor minden szép lesz és jó. Addig is reméljük a legjobbakat.
Baranyai Balázs
