Csütörtök este hatalmas pofonba szaladt bele a magyar U21-es válogatott egy felkészülési mérkőzésen Olaszország ellen, a Szusza Ferenc Stadionban ugyanis 6-2 arányban maradtak alul a következő Eb rendezőjével szemben. Sok kritika érheti a mieinket a produkció láttán, ám próbáljuk kicsit árnyalni a képet: ha csak a múltból indulunk ki, nem kellett volna hogy ilyen sima legyen ez a párharc.
2012. október 23-án, Telkiben gyönyörű, napsütéses idő fogadta a nézőket, valamint a játékosokat az edzőközpont pályáján. A magyar U17-es válogatott Olaszország ellen mérkőzött, a játék képe pedig mondhatni nem a papírforma szerint alakult. A 11. percben Zsótér Donát büntetőből szerzett találatával előnybe kerültünk, majd 5 perccel később Mauri szabadrúgásgóljával 1-1-re módosult az állás. Az első félidőben meglepően jól mozgott Pisont István csapata, nem is tudtak mit kezdeni a szituációval az azúrkékek, akik a második játékrésztől várták a csodát. A hazaiak azonban nem hagyták magukat és már-már érthetetlen módon dominálni kezdtek. Zsótér és a szombathelyi Rácz Barna vezetésével a magyar csapat gyakorlatilag földbe döngölte ellenfelét és csak Cerri büntetőjén múlt, hogy nem lett kiütés a vége, hanem maradt az egy gólos különbség. Rácz duplájával így végül 3-2-re mi hoztuk akkor a találkozót, de a játék képe alapján lehetett volna ez sokkal több is.
A már említett két fiatalember a magyar csapatban azt csinált, amit csak akart. A kékek nem tudtak mit kezdeni velük – mondani sem kell, óriási karrier nézett ki nekik akkor (nem épp NB I-es szinten). Az akkori csapatban többen is helyet kaptak a mostani U21-es keretből: Kecskés, Spandler, Gazdag, Vida, vagy a Rapid Wienben edződő Szántó neve is mondjuk ismerős lehet. Azóta szinte pontosan 5 év telt el. A keretek mind a két oldalon kicserélődtek valamelyest, nyilván sok a változás. De azt, hogy miképp lett a 3-2-es győzelemből 6-2-es vereség, hosszasan lehetne boncolgatni.
Most csütörtökön nagyjából a vendég kezdőcsapat fele Serie A-s játékos volt. Ebből kiindulva akár a felnőtt válogatottunknak is méltó ellenfelei lehettek volna, nem hogy az U21-eseknek. De nem csak nálunk, hanem bizony az Azzurriknál is komoly változtatások történtek az elmúlt években. A mostani együttesük két húzóneve például nem volt ott abban az említett U17-es csapatban, ahogy sokan mások sem. A Fiorentina csodagyereke Chiesa csak az U19-től volt tagja a korosztályos válogatottaknak, míg a ranglétrát végigjáró Cutrone más okból maradt ki: még mindig csak 19 éves.
Ez azt is jelenti, hogy annak idején nem sikerült nekik valami jól összeválogatniuk a korosztály legjobbjait. Ha megnézegetjük az akkoriakat, akkor rengeteg kisiklott pályafutás köszön vissza már most, pedig még mindig nagyon fiatalok a szóban forgó labdarúgók. A Transfermarkt.com adatai alapján jelenleg olyan klubok játékosai az akkori U17-esek, mint a Perugia, Vicenza, Alessandria, Pro Vecelli, vagy a Bari (a teljesség igénye nélkül). Úgy tűnik, hogy arrafelé kicsit tovább tart észrevenni a kimagasló tehetségeket, vagy esetleg maguk a játékosok nem tudták elérni a mai napig sem hazájuk első osztályának a színvonalát. Minden esetre mára már sikerült összeszedniük a legjobbakat és nem is csinálják rosszul a dolgukat – erről most a saját szemünkkel is meggyőződhettünk.
Ez a mögöttünk hagyott 90 perc jól megmutatta, hogy mennyit számít, ha valaki az olasz, vagy épp a magyar első osztályban rúgja a bőrt.
Egy ilyen vereség után bizonyára sokan gondolják úgy a látottak tükrében, hogy a magyarok fejben nem voltak megfelelő állapotban azon az estén. Még a kezdés előtt is fura volt, hogy az olasz himnusz alatt a lelátó öt lelkes itáliai drukker énekétől volt hangos, viszont a magyar himnusz alatt sűrű csönd honolt. Az első pár perc még viszonylag könnyen lement, aztán azonban jött a fejlógatás. A kapott gólok azonnal megtörték a srácokat, akik ezáltal még többet hibáztak és nagyon sok volt még hátra. Az első félidő végére gyakorlatilag összeomlott fejben a csapatunk – szinte csak Zsótér és Szoboszlai tudott értékelhető teljesítményt felmutatni. A szünet után aztán összekapták magukat és jöttek a változtatások is, de akkor már mindegy volt.
Nagy hiba lenne csak a mentális tényezőknek betudni (jó magyar szokás szerint) a vereséget. Abban, hogy ilyen nagy lett a különbség, nagy szerepe volt Michael Borisnak is, valamint a rosszul megválasztott taktikájának. Igazából még most is nehéz kitalálni, hogy mi volt az elképzelés. Eleinte Szoboszlai legtöbbször a balszélen, vagy annak környékén tűnt fel, Katona pedig viszonylag sok támadó feladatot látott el – gyakorlatilag a középpályás védekező munkák túlnyomó részét Vida Máténak kellett volna megoldania, akinek nem ez a fő profilja. Olyan könnyedén jöttek át az olaszok a vékonyka magyar középpályán, mintha az ott se lett volna. Nem támadtunk le, nem helyeztük nyomás alá a vendégeket, de még csak visszatámadni sem sikerült egy-egy elvesztett labda után. Mire észbe kaptunk, már két gólos hátrányban voltunk.
A német szakember ekkor valóban változtatott a felálláson, ami akár érhetett is volna valamit. Zsótér kikerült baloldalra, ahol jól mozgott, Szoboszlai pedig középen sokkal többször találkozott a labdával és tehermentesítette valamelyest Vidát is. Az mondjuk sokat mondó, hogy a még mindig csak 16 éves Szoboszlai messze kiemelkedett a magyar csapatból: nagyon jó barátságban van a labdával, könnyedén bírta az olaszok tempóját és tudott párharcokat nyerni. Játékintelligenciában szintén kiemelkedő, olykor még a társakat is neki kellett igazgatnia.
Boris részben stabilizálta a csapatot, ám ekkor érkezünk el a “még csak szerencsénk sem volt” tételhez. A pocsék kezdés után jöttek a hibák, amiket szinte egytől egyig kihasznált Olaszország. Ott van a büntető, vagy Chiesa duplakapufás találata, vagy Demjén kapus hatalmas hibája – normál esetben egyikből sem kellett volna hogy gól legyen, ám ezúttal minden összejött. A fehér mezesek könyörtelenül használták ki a lehetőségeiket, ami végül egy kiütéses győzelemhez vezetett számukra. Az egészben pedig az a megdöbbentő, hogy igazából még csak meg sem erőltették magukat, teljesen kényelmes tempóban játszottak.
A kilátogatók joggal reménykedhettek egy szoros mérkőzésben. Nem egészen egy hónapja még Németországban volt jelenése a magyar csapatnak, ahol Michael Boris legénysége meglepetésre 2-1-re győzni tudott. Akkor egy stabil, három belső védős védekezés, valamint a jól ütemezett letámadások adták a siker titkát. Az olaszok ellen azonban egy félidőnyi szenvedés kellett ahhoz, hogy visszatérjünk a jól bevált recepthez. Jöttek a cserék és a fiúk is megnyugodtak – ez pedig az új hadrenddel megspékelve látványos javuláshoz vezetett. Elkezdtünk letámadni, megzavarni az olaszokat, sokkal erősebb volt a jelenlétünk a középpályán, a labdaszerzések száma hirtelen megugrott, na meg a góloké is.
Ennek a keretnek Makrai Gábor az egyik legnagyobb értéke. A Diósgyőrben futballozó támadó Bódog Tamás irányítása alatt rengeteget fejlődött – főleg a letámadások terén. Labda nélküli mozgásaival nagyon kellemetlen tényező a labdát járató védők számára és az ilyen erős ellenfelek ellen ez aranyat érhet. A németek ellen talán a csapat legjobbja volt és itt is – habár csereként csak alig több, mint 30 percet kapott. Ez idő alatt két gólig jutott: egyet az Udinese kapusa, Scuffet letámadása után, egyet pedig büntetőből jegyzett. Adja magát a kérdés, hogy miért nem a kezdőben kapott lehetőséget. Erre legfeljebb Boris mester tudna érdemben válaszolni.
A második félidőben már egyenlő partnerei voltunk Olaszországnak, ráadásul 2-1-re mi is nyertük azt. Nyilván le kell szögezni, hogy a legjobbjait addigra már lecserélte Di Biagio, valamint nekik akkor már igazán nem volt sürgős (egy 5-0-ra behúzott első játékrész után). Kár, hogy ennyit kellett várni a feltámadásra, hiszen adott esetben bármi lehetett volna ebből – de nem lett. Ez egy felkészülési mérkőzés volt, nem osztogattak pontokat és az eredmény is sokadlagos. De egy ilyen arányú vereséget igen is meg kell magyarázni, a pályán látottakról nem is beszélve.
A kilátogató nézők egykedvűen, bosszankodva nézték az eseményeket. Egyikük meg is jegyezte: “Talán jobb lett volna, ha ki se jövök.” A maroknyi olasz drukker persze nagyon jól érezhette magát. Ingyen láthatták a közeljövő sztárjait, csapatunk fölényesen nyert, de néhányuk még mezzel is gazdagodott. A lecserélt játékosok adtak nekik néhány felsőt, így az egyik szurkoló végig egy Calabria-felirató dresszben üldögélt a második játékrészben. Persze alaposan össze volt az izzadva, de ez egy percig sem zavarta a Milan-drukker srácot, aki gyakran fülig érő szájjal szagolgatta ezt a csodás ajándékot.
Rajtuk kívül még az öt német turista is jó kedélyű volt. Már a kezdés előtt egy órával is a lelátón söröztek, a vége felé pedig be is ütött nekik az ital. Az utolsó 20 percben lényegében minden, a futballra csak kicsit is emlékeztető momentum után hangos kurjantásba kezdtek. Részeg nevetésüktől volt hangos pár pillanatra az Újpest pálya – ennek honfitársuk, Michael Boris persze nem igazán tudott örülni.
Nehéz megmondani, hogy mennyire volt ez reális eredmény, vagy hogy valójában mennyi is a tudásbeli különbség a két együttes között. Az egyértelműen kijelenthető, hogy az olaszok ma már egyértelműen jobbak (bezzeg 5 éve még inkább mi bizakodhattunk), viszont a különbség kérdéses. Egy padlón lévő magyar csapatnak rámoltak be ötöt az első félidőben – szívesen megnéznénk, hogy mi lett volna egy stabilabb gárda ellen az eredmény. De ez mostanában nem fog kiderülni. Az eredmény csúnya ránk nézve és az 5 évvel ezelőtti állapotokkal összehasonlítva pedig még fájóbb. Lehet, hogy ez egy torz kép, valamint egy túlzó különbség, de még így is nagyot fordult a világ. Van még munka bőven a magyar utánpótlással.
(A mérkőzés összefoglalója itt tekinthető meg)
Baranyai Balázs