Vannak olyan legendák, ikonikus alakjai a labdarúgásnak és a sportnak, akiket nem lehet nem szeretni. Személyiségük nem megosztó, a szurkolók pedig klubhovatartozástól függetlenül megemelik a kalapjukat előttük. Olykor a klubhűség mint szó összeforr a nevükkel, a szurkolók nem a médiából ismerik őket, hanem a pályán nyújtott teljesítményük az, ami felemeli őket. Kevesen maradnak meg olyannak, mint amikor indulnak, egy egyszerű hétköznapi embernek és sokan elfelejtik azt, hogy honnan indultak. De nem mindenki…
Alessandro Del Piero neve még nagyon sokáig fennmarad, a Juventus ikonja kereken 700 tétmérkőzésen szerepelt a torinói klub színeiben és csakúgy mint Xavi a Barcában, akkor állt tovább, mikor már úgy érezte, hogy nem tudja feltétlenül a csapat javát szolgálni. Az olasz válogatott egykori klasszisa nemrégiben egy csodálatos nyilatkozattal rukkolt elő – “Sokszor előfordult, hogy a Stadio Delle Alpi kijáratánál a szurkolók vártak ránk, csak hogy csináljanak egy-egy képet velünk, aláírást kérjenek. Sok csapattársam visszautasította őket, de én rendszeresen megálltam hozzájuk. Persze, megértem a többieket is: a labdarúgó is ember, és ha végez a munkájával, akkor előfordul, hogy sietni akar haza. Egyszer Buffon megkérdezte tőlem –”Alex, te miért állsz le velük mindig?” – , azt feleltem, hogy azért, mert a szurkolók nélkül mi sem lennénk itt. Nekem az a véleményem, hogy az értünk szorító szurkolók ennyit megérdemelnek, elmondhatják a dicséretüket, vagy éppen a kritikájukat, nekünk egy-egy autogram csak apróság, de nekik igenis sokat jelent.”
