Péntek este egy 3-2-es vereséggel mutatkozott be a magyar válogatott kispadján Georges Leekens. Ez nem csak az eredmény és a nem túl magasan jegyzett ellenfél miatt kínos, hanem a kilátástalan játék miatt is.
Kép: MLSZ
Kazahsztán ellen olyan színvonaltalan védekezést és csapatjátékot mutatott be a magyar válogatott, amilyenre már hosszú évek óta nem volt példa. A produkció helyenként felidézte az Egervári-korszak, vagy az azt megelőző idők legkomikusabb jeleneteit. Persze voltak gondok Bernd Storck utolsó meccsein is, ahogy Luxemburg ellen is benézett egy Zidane-csel a saját tizenhatosunkon belül, de ez most más volt. Ezúttal teljes mértékben visszaköszönt a tanácstalanság a játékosok mozgásán. Mintha a keret első találkozásakor adtunk volna nekik szerelést, megmondtuk volna nekik, hogy 4-4-2 a felállás és kiküldtük volna őket meccselni (edzések és taktikai felkészítés nélkül) – akkor körülbelül ugyanazt kaptuk volna, mint tegnap a kazahok ellen.
A magyar csapat sokszor és sokféleképpen képes alulmúlni magát. Hosszú éveken keresztül vertük meg rendszeresen saját magunkat, elvéve a dicsőséget az ellenfelektől, akiknek sokszor minden gól és pont csak úgy az ölébe hullott. Most visszatértünk erre az útra. Egy gyenge, primitív, kezdetleges letámadást követően kártyavárként omlott össze a középpálya és a védelem, onnantól pedig a kazahoknak már helyzetbe se kellett kerülniük ahhoz, hogy betaláljanak. Sztárokat csináltunk belőlük.
Pedig ez a csapat – minimális cserélődéssel – közel két éve még az Európa-bajnokságon megnyerte a csoportját, így a hibát nem feltétlenül a képességekben kell keresnünk. Akkoriban mondjuk tudásuk 70-80%-át is ki tudták hozni magukból a pályán – ez a szám tegnap leesett olyan 30%-ra. Az egykori szervezett védekezést felváltotta az össze-vissza rohangáló védők sokasága, az ösztönszerű, tervezetlen labdaszerzési kísérletek és a többi… Az ezer sebből vérző produkció kapcsán pedig nem lehet elmenni a kispadon helyet foglaló Lekkens felelőssége mellett, aki a nagyon tudatos kommunikációján túl nem sok mindent tud felmutatni.
Zsidai és a magyar csapat 3-0-ra nyert 2014-ben Kazahsztán ellen. / Kép: Magyarfutball.hu
Hogy érzékelhessük a dolgok súlyát, csak egy adat: Dárdai Pál 7 mérkőzést húzott le a válogatott élén, amiken összesen 3 gólt kapott a csapat. Leekensnek ehhez már egy meccs is elég volt. Ráadásul Dárdainál csak egyszer fordult elő olyan, hogy egynél több gólt kaptak volna: Oroszország 2014 novemberében talált be ellenünk kétszer egy barátságos meccsen, mellesleg ez volt az akkori sikeredzőnk egyetlen veresége szövetségi kapitányként. Akkor Dibusz védett és a védelemben Forró, Kádár, Juhász és Fiola (őt csereként Poór váltotta) kaptak helyet. Lehet töprengeni, hogy jobb volt-e akkoriban a merítési lehetőség avagy sem. (A meccs jegyzőkönyve itt érhető el)
Persze egy meccs után nem illik leírni senkit, de egy párhuzam még ide kívánkozik: Leekens vajon képes lesz-e felülmúlni Pintér Attilát kapitányként? Nagyon hasonló a helyzet. Pintér is épp egy selejtezősorozat végeztével vette át az irányítást és négy felkészülési mérkőzése maradt kísérletezgetni – ráadásul ő kimondottan nem az eredményre ment rá akkor, hanem tucatszámra hívta be az új játékosokat, hogy megnézhesse őket. Nos, az a helyzet, hogy Pintér Attila irányításával nem volt olyan találkozó, ahol három kapott gólig jutottunk volna. Dánia és Finnország ellen is 2-2 gólt kaptunk, ahogy Észak Írország ellen is, igaz akkor már tétmérkőzésen.
És a végére egy kis megmosolyogtató apróság: Pintés Attila válogatottja is találkozott Kazahsztánnal 2014 júniusában, ám akkor sima, 3-0-ás magyar győzelem lett a vége. Akkor Priskin és Varga Roland is betalált, a kaput védő Rózsa Dániel pedig nem kapott gólt. Itt is érdemes elmerülni a nevek között és feltenni bizonyos kérdéseket. (Összeállítások itt)
Leekens felül tudja-e múlni a sokat kritizált Pintér mutatóit? Vajon eljut-e 5 meccsig a válogatott padján, vagy már azelőtt lelép/menesztik? Mi csak remélni tudjuk, hogy sikerül magára találnia. Folytatás kedd este Skócia ellen.
