Nem egy hálás szerep manapság vezetőedzőnek lenni. A futball sikerorientált lett az utóbbi években, egy-egy jó meccsel, vagy egy harcos, szépen játszó csapattal pedig már egyáltalán nem lehet lenyűgözni a tulajdonosokat. Éppen ezért a topklubok öltözőjének kilincse kézről kézre jár, nem létezik már olyan sikercsapat, melynek vezetését 3-4 esztendőnél tovább rábíznák valakire. Azonban még ezek tudatában is megdöbbentő tény az, hogy a jelenleg is aktív sztáredzők közül mindössze hárman maradtak olyanok, akiknek nem mutattak még sehol sem ajtót! (Sztáredzők alatt most értsük azokat, akik valamilyen releváns bajnokságban, vagy kupában értek már el tiszteletre méltó helyezést!)
Pep Guardiola
Már önmagában az eredményei is magukért beszélnek, az azonban valami egészen eszméletlen, hogy hogyan tudja filozófiáját átadni csapatainak, és a komplett bajnokságnak, amelyben éppen sikereket halmoz. A másik rendkívüli tulajdonsága a tulajdonosi körrel fenntartott szoros bizalmi kapcsolata: a Barcelonanál, a Bayernnél, és a Citynél is rekordösszegeket bíznak rá, és szemet hunynak afelett, hogy a stílusa megvalósítása érdekében olyan világsztároktól váljon meg, mint Cesc Fábregas, Yaya Touré, vagy Bastian Schweinsteiger. A végére maradt a legfontosabb: Pep hitvallása, mely szerint 3 esztendőnél tovább nem maradhat egy vezetőedző ugyanazon klubnál, mert ekkorra már elkezd olyannyira kötődni ahhoz, hogy az a józan ítélőképessége rovására megy. Egy olyan edzővel pedig nehéz felelőtlenül hosszú szerződést aláíratni, aki sehol sem hajlandó megtelepedni…
Zinédine Zidane
Elképesztően magasra tette magának a lécet a francia tréner: bő kétesztendős regnálása alatt 11 trófeát pakolt a vitrinbe. Ilyen mutatók mellett pedig bolond lenne az a klubelnök, aki a menesztésén gondolkodna. Zizou egy mélyponton lévő Real Madridot kapott, és ismét Galaktikusokká tette őket, s mindeközben még a látszólag kérlelhetetlen Pérez elnökre is hatni tudott. A Királyiak átigazolási politikája Zidane érkezésével változott meg gyökeresen: véget ért a jelenség, amire Manuel Pellegrini már közel egy évtizede panaszkodott, és a Habfehérek már nem ragaszkodnak hozzá, hogy az aktuálisan felkapott sztárt megszerezzék, hanem helyette olyan posztokon erősítenek, ahol a csapat foltozásra szorul. A Zidane-csoda pedig még egy jó darabig eltarthat, hiszen a Real erőssége így már nem sztárjaikban, mint inkább csapategységükben leledzik.
Jürgen Klopp
Az első két delikvenssel szemben dicséretre méltó tulajdonsága az, hogy ő nem topklub kispadján kezdte meg pályafutását, hanem magát küzdötte fel a német másodosztályból. Elmaradhatatlan társa szenvedélye, humora, és a manapság példátlan játékszemlélete. A Klopp-csapatok nem ismerik az “esélytelen” jelzőt, bárki is legyen az ellenfél, visszatámadnak, küzdenek a végsőkig. Azonban ahogy a felvezetésben is olvasható, a küzdés csak egy dolog manapság… Klopp “mindent vagy semmit” mentalitása nem egyszer a karrierjébe kerülhetett volna: a Mainz-cal kiestek az élvonalból, majd nem tudtak visszajutni, a Dortmunddal hetedik helyen végeztek úgy, hogy a kiesőzónát is megjárták. Jürgen azonban rendkívül tudatosan építette pályáját: mihelyst a “Guardiola-féle kötődés” kialakult benne, lemondott a vezetőedzői posztról, ezzel megakadályozva azt, hogy ítélőképességét elvesztve valóban komoly kárára legyen a klubnak.
Írta: Wernigg Márton
