Az utóbbi időben – a többi korosztállyal arányosan – a 30 esztendőn felüli játékosokért kiadott összegek is megugrottak, ami jóval inkább szorul magyarázatra, mint például a tinisztárok horribilis átigazolási díjai. Ha veszel egy 17-21 esztendős sztárt, aki már legalább egy szezonon keresztül nemzetközi színvonalon játszott, tiszta sor, hogy legrosszabb esetben is egy remek kiegészítőembert nyertél 10-12 évre. Ám ha egy veterán játékosért adod ki ugyanazt az összeget, szinte biztos, hogy 1-2 év múlva már csereként se nagyon fogod tudni hasznát venni. Miért tendál mégis a legtöbb nagy csapat egyre inkább a “levezető sztárok” felé?
A név mindenek felett
Bár mára már kialakult egy igen széles réteg, amely hétről hétre minden nagy bajnokság történéseit nyomon követi, a szurkolók jelentős része még mindig a neve alapján ítéli meg a játékosokat. A topcsapatok pontosan tudják, hogy egy nemzetközi tornákon magának jó nevet szerzett, esetleg honi trófeákat, és egyéni díjakat begyűjtő klasszis mezeit akkor is el fogják kapkodni, ha a pályán semmit nem tesz hozzá a csapat játékához. Példaként – nem lebecsülve a legenda érdemeit – nézzük a Ronaldo-bizniszt: a 117 millió euróért érkező játékos nevével 24 órán belül 50 millió értékben adta el szereléseit a Juventus. Noha a tiszta haszon ennél valószínűleg jóval kevesebb, a Zebráknak így is sikerült a portugál zseni vételárának legalább egyötödét visszakapniuk egy nap alatt úgy, hogy a játékos nemhogy pályára nem lépett, de még egy érdemi nyilatkozat sem hagyta el a száját. Gondoljunk bele, egy potom pénzekért kötött Vidal-, vagy egy ingyenes Buffon-igazolás mekkora nyereséget hozhat a konyhára…
Tessék-tessék! Akciós a világsztár!
Mivel a vállalatként működő topcsapatok a kockázat minimalizálására törekednek, a 30 éven felül játékosoknak általában csak rövidtávú szerződéseket kínálnak. Ennek köszönhetően a veterán sztárok mozdíthatóvá válnak, hiszen a klub nyilvánvalóan nem ragaszkodik egy néhány hónapon belül szabadon távozó játékoshoz. A másik tényező, minek köszönhetően a pályájuk alkonyához közeledő futballisták jóval valós értékük alatt megszerezhetők, éppen az előző ponttal függ össze. Következzék egy szemléltetés Vidal esetén keresztül: vajon 3 év szolgálat után ki az, aki éppen most, egy teljesen átlagosnak mondható idény után szeretett volna egy, a chilei nevével ellátott Bayern-mezt venni? A világsztárok marketing-értéke általában a klubváltástól fogva lassan, de folyamatosan csökken (kivételt képeznek a valódi közönségkedvencek, illetve a BL-, vb-, Eb-győztes játékosok), így a legtöbb labdarúgó esetében elérkezik az a pont, melynél már több pénzt láthat érte a klub, ha jelképes összegért értékesíti.
Carpe diem
A veterán játékosok tipikusan a lehető legjobb megoldást jelentik a topklubok számára – rövidtávon. Alacsony vételáruk miatt pedig gyakorlatilag mindegy, hogy mikor robbannak le, hiszen ha akár csak egy idényen keresztül meghatározók tudnak lenni, a tehetős klubnak már megérte az üzlet. Vegyük ismét elő a legfrissebb példát: egy Arturo Vidal kvalitásaival rendelkező, nálánál fiatalabb középpályást a mai viszonyok között 50 millió euró alatt képtelenség találni (és még ez is nagyon jóindulatú becslés). Ha azt vesszük, hogy egy ilyen futballistával általában 5 éves szerződést szokás kötni, eredményül kijön, hogy Vidalnak a maga 20 millió körüli vételárával elég két éven át világszínvonalon futballoznia, és máris bombaüzletről beszélhetünk.
A csapatapuka
A labdarúgásban – a való élettel ellentétben – a rutinosabb játékosoknak általában sokkal könnyebb dolguk van a csapatba való beilleszkedésben, mint a fiatalabbaknak. Egy sokat megélt klasszis nyelveket beszél, számos új csapattársat, játékstílust, öltözői szituációt már régről ismer, és az esetek 90%-ában már tényleg magasan tesz az egyéni elismerésekre. Meg fogjuk látni, hogy egy Gigi Buffon a maga rutinjával, és atyáskodó stílusával – még esetleges rossz szereplése esetén is – mekkora kohéziós erőt jelent majd egy elsősorban egyéni érdekek által fűtött párizsi öltözőben.
