Rohanó világunkban a klubcsapatok időszakos rossz teljesítményét szinte kivétel nélkül a trénereken verik le, hiszen egyszerűbb egy szakembertől megszabadulni, mint játékosokat venni és/vagy eladni. Ennek köszönhetően a megszégyenült edzőknek a menesztés után nem egyszer alacsonyabban jegyzett csapat kispadjára kell leülniük, hogy karrierjüket megmenthessék. A legextrémebb példákat gyűjtöttük csokorba.
A habfehér szarka
Rafa Benítez nevével alighanem minden futball-kedvelő találkozott már. A spanyol tréner legszebb éveit 2001. és 2010. között élte, mely időszakban a Valencia, majd a Liverpool vezetésével foglalatoskodott. A kétszeres spanyol bajnok, valamint UEFA-kupa- és BL-győztes tréner később az Inter, és a Chelsea csapatánál is megbukott, így a Napolinál próbálta ismét felépíteni magát. A dél-olasz klubbal kupagyőzelmet ünnepelhetett, és letette egy kiváló csapat alapjait. Ezt követően azonban meghozta pályafutása legrosszabb döntését: elfogadta a Real Madrid ajánlatát. Az alapvetően konzervatív Benítez Ancelotti munkáját félredobva új csapatot kívánt építeni, csak éppen azt elfelejtette, hogy a Habfehéreknél – Európa legeredményesebb klubjáról lévén szó – folyamatos az eredménykényszer. Menesztése senkit sem ért meglepetésként, az már annál inkább, hogy szinte azonnal elfogadta a Premier League-ben a kiesés elől menekülő Newcastle ajánlatát. E különös váltás okait csak találgatni lehet, valószínűleg az előző évek sorozatos kudarcai miatt keresett egy ingerszegényebb közeget. Noha nem sikerült benntartania a Szarkákat az élvonalban, második idényében kivívták a feljutást, azóta pedig egy erős angol középcsapatnak számítanak.
A Championship szövetségi kapitánya
Nuno Espirito Santo a Rio Ave után a Valencia, és később a Porto bizalmát is megnyerte magának, azonban sem komoly összegek, sem elegendő idő nem állt rendelkezésére a csapatépítésre. A sokra érdemes, ám jó néhány év után is trófea nélkül álló portugál mester számára ezután jött el a nagy lehetőség: az angol másodosztályú Wolverhampton csapata kereste meg. Hogy miért járt jobban egy Championship-középcsapattal, mint korábban a 30-as európai elit két klubjával? A Farkasok vezetősége igen komoly anyagiakat biztosított Santo számára, illetve szabad kezet játékstílusa kibontakoztatásában. A Wolverhampton is profitált a tréner érkezéséből: kapcsolatrendszerének hála olyan játékosok érkeztek a klubhoz, akiket korábban a világ legnagyobb tehetségei között tartottak számon (Neves, Jota, Cavaleiro). Az áttörés természetesen már az első idényben bekövetkezett: 9 pontos előnnyel nyerték meg a másodosztály küzdelmeit. A narancs-feketék azóta újabb erősítésekkel gazdagodtak: Rui Patricio, Joao Moutinho és Raúl Jimenez is csatlakozott hozzájuk (a teljesség igénye nélkül). Santo legnagyobb erénye az, hogy a mediterrán futball elemeit kitűnően honosította meg az angol futballkultúrában, és a portugál B-válogatottnak csúfolt klubjában páratlan öltözői hangulatot teremtett.
Hannover-manőver
André Breitenreiter a Bundesliga 2 kiesőjelöltje, a Paderborn élén robbant be a köztudatba. A német törpecsapattal kivívta a feljutást az élvonalba, majd költségvetéséhez képest derekasan helyt is állt ott, így emelt fővel eshettek ki 2015-ben. A hosszabbítás szélén álló Breintenreiter előtt azonban adódott egy páratlan – legalábbis ekkor még úgy tűnt – lehetőség: a Schalke megkeresése. A szurkolók fenntartásokkal fogadták a rutintalan tréner érkezését, és kétségeik végül be is igazolódtak: a csapat ötödik helyen végzett a bajnokságban, míg a kupából a második, az El-ből pedig az első körben búcsúztak a Királykékek. Az edző azonnali menesztése ugyanakkor kissé szélsőséges döntésnek tűnt, hiszen egyrészt a keret is nagyjából ilyen eredményekre volt hivatott az akkori mezőnyben, másrészt pedig hát ők szerződtettek egy komoly játékos- vagy edzőmúlt nélküli szakembert, miért nem bíztak meg benne hosszútávon? Lényeg a lényegben: Breitenreiter közel egy év kihagyás után a másodosztályú Hannovernél kapott lehetőséget a visszatérésre, mellyel tökéletesen élt is: előbb feljuttatta az élvonalba, majd 2-3 hónapon keresztül dobogó közelben (!!) tartotta alakulatát. Lendületük az idény végére elfogyott, ám így is sikerült az ugyancsak zsebpénzből gazdálkodó Hannovert a 13. helyre kormányoznia.
Egy gondolás elgondolás
Filippo Inzaghi játékosként a legjobb, edzőként a legrosszabb időszakot fogta ki az AC Milan csapatánál. Az Ancelotti-éra kétszeres BL-győztes, és világbajnok kulcsfigurája visszavonulását követően végigjárta a szamárlétrát: dolgozott a patinás milánói klub összes korosztályos csapatánál valamilyen minőségben. Pechjére a Milannál éppen ebben az időben ütött be a krach: előbb Allegri, majd Seedorf bukott meg a csapat kispadján, így minőségi alternatíva híján Inzaghinak kellett átvennie szeretett csapata irányítását. A 14/15-ös idény végén tapasztalatlanságának nem kis mértékben köszönhetően a Rossoneri a megszégyenítő 10. helyen végzett a Serie A-ban, a kupából pedig a legjobb nyolc között távoztak. Ezek után nem csoda, hogy megköszönték a cudar helyzetbe csöppent edzőpalánta munkáját, aki legközelebb csak bő egy év múlva kapott munkát. Következő állomása a harmadosztályú (!!) Venezia lett, mellyel nemcsak a feljutást vívta ki, hanem az alsóbb osztályú csapatok számára megrendezett kupát is elhódította. A Serie B-ben sem hozott szégyent a velencei csapatra, hiszen egészen az osztályozóig vezette őket. Bár a feljutás nem sikerült, Inzaghi tisztára mosta a nevét: idén már a Nagy Ádámot is a soraiban tudó Bologna élén bizonyíthat.