A Players’ Tribune legújabb részében a Manchester City belga válogatott középpályása, Kevin De Bruyne jutott szóhoz. A 27 esztendős labdarúgó elképesztő őszinteséggel számol be az eddigi élettapasztalatairól. A futball mellett a gyerekkor és a család is megjelenik az írásban, drámai pillanatok sorozatát fedi fel a meghökkentően közvetlen megnyilvánulás. Ismerjék meg a modern kori foci meghatározó alakját.
Brutálisan őszinte ember vagyok. Megosztok veletek egy apró titkot. Amikor eldőlt, hogy a Manchester City játékosa leszek, nem tudtam hová tenni Raheem Sterlinget. Előtte sosem találkoztam vele, a sajtóban pedig olyan dolgokat olvastam vele kapcsolatban, amelyek után teljesen másnak hittem a személyiségét, mint amilyen valójában.
Azt hittem…
Oké…
Igazából előzetesen sem tartottam nagyon rossz arcnak. Mégis a róla kialakult kép alapján arrogánsnak gondoltam. Hogy is mondjam?
Azt hittem, egy faszfejjel lesz dolgom.
Raheem közel került hozzám, szoros kapcsolatunk van, hiszen nagyjából egy időben érkeztünk Manchesterbe. Ekkor a sajtóban rengeteg negatívum jelent meg velünk kapcsolatban. Engem úgy mutattak be, mint a srácot, akinek csak problémái voltak a Chelsea-vel. Raheem a rettenetes csávó volt, aki a pénz miatt elhagyta a Liverpoolt. Nehéz esetek voltunk a sajtó szemében.
Én? Nem is vagyok nehéz eset. Nevetséges ez az egész. Ezek az emberek nem is ismernek engem. Ilyen és hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, amikor saját magamról olvastam a véleményeket. Viszont amikor más játékosról látsz ilyet, akkor befolyásolható vagy.
Aztán a Cityhez kerültem, ahol személyesen is találkoztunk. Én és Raheem. Edzés után beszélgettünk kicsit. Feltettem magamnak a kérdést: várjunk csak, ő tényleg ennyire vagány srác? Mi lehet a története?
Igazság szerint nincs sok barátom – sem a futballpályán, sem azon kívül. Csak nagyon hosszú idő után tudok megnyílni az embereknek. Ahogy teltek a napok és a hetek, Raheem egyre közelebb került hozzám. A gyermekeink szinte egyidősek, úgyhogy akár ők is játszhattak együtt. Amikor jobban megismertem őt, rájöttem, hogy Raheem egy rendkívül okos és egyedi ember. Teljesen az ellentéte volt annak, mint amire számítottam. Annak, amit mások mondtak róla.
Az igazat megvallva: Raheem az egyik legszuperebb és legszerényebb srác, akit megismertem a futballvilágban.
Mindenesetre Raheem egyszer valami ilyesmit mondott nekem: „Kolléga, nem ilyennek képzeltelek, mielőtt megismertelek. Azt hittem, hogy távolságtartó és szégyellős leszel. Valójában egész vicces alak vagy.”
„Száraz humorom van” – mondtam.
„Nagyon száraz” – tette hozzá, majd megkérdezte, én milyennek gondoltam őt.
„Őszintén? Arra számítottam, hogy hatalmas arroganciád lesz” – válaszoltam.
Csak néztünk egymásra ilyen-olyan arckifejezéssel.
Azt hiszem, ez egy jó lecke volt. Tapasztalataim szerint a futballisták totálisan különböznek attól, mint amit előzetesen sejtesz velük kapcsolatban. Meg kell ismerni őket.
Ez ugyanúgy igaz rám is.
Meg tudom érteni, hogy Raheem nem ilyennek képzelt engem. Megszoktam már. 16 éves korom óta ez megy.
Történetet mesélek nektek, de kérlek titeket, értsétek meg, hogy számomra az egyik legnehezebb dolog a világon az az, hogy magamról beszéljek. Labdarúgás? Arról órákon át képes lennék szövegelni. A személyes dolgok már nehezebben mennek.
Egyszerűen ilyen a természetem. Biztos vagyok benne, hogy az olvasók egy része azonosulni tud ezzel.
Gyerekként borzasztóan csendes és szégyellős voltam. Nem volt PlayStation-öm. Kevés közeli barát akadt. A kifejezés eszköze nálam a futball volt, az viszont igen tartalmasra sikeredett. A pályán kívül túlzottan is introvertált voltam. Egy szót sem szóltam. A pályán azonban robbanásszerűen megmutathattam magam. Tudom-tudom, mindenki nevet azon a felvételen, amelyben leordítom David Silva fejét: „Engedj beszélni, hadd beszéljek!” Gyerekkoromban úgymond szelídebb habitussal rendelkeztem.
Amikor fiatal vagy… Szóval, olyankor nem látod tisztán, hogy melyik a helyes út. Ezt elég keményen megtanultam, az egyszer biztos.
14 évesen hoztam egy olyan döntést, amely örökre megváltoztatta az életem. Megadatott a lehetőség, hogy a Genk fociakadémiáján fejlődjek, ezért fogtam magam, és Belgium egyik részéről a másikra vándoroltam. Az otthonunktól kétórányira volt az edzőközpont, de leszögeztem a szüleimnek, hogy menni akarok.
A problémát a zárkózottságom jelentette, amit még a szülővárosomban sem tudtam leküzdeni. Genkben én voltam az új kisfiú az ország másik oldaláról, aki ráadásul vicces dialektusokban beszélt. Magányos voltam, az az igazság. Nem igazán tanultam meg, hogy milyen szociális életet élni. Az egyetlen szabadnapunk a vasárnap volt, ekkor mindig hazautaztam, látni akartam a családomat. Utólag úgy látom, hogy az akadémián eltöltött első két évem volt a legmagányosabb időszak az életemben.
Sok ember persze azt gondolja, hogy hibbant vagyok. 14 évesen egy ilyen kalandba belevágni.
Erre csak azt tudom mondani, hogy amikor futballoztam, mindent elfelejtettem. Minden probléma, minden negatív érzés és gondolat elszállt. Minden szépre fordul, amikor focizom. Az emberek nagy része ezt megszállottságnak tartja. Nos, hát akkor megszállott vagyok.
Egész egyszerűen ez az életem.
Az első évemben bentlakásban éltem, ahol kicsiny szobámban egy ágynak, egy íróasztalnak és egy mosdónak jutott hely. A következő évben egy nevelőcsalád fogadott be, erre a klub fedezte a költségeket, ezzel is támogatva a fiatal játékosokat. Rajtam kívül két másik játékos is velünk élt, ezt segített normálisabb életet élni.
Továbbra is sok időt töltöttem egyedül, de úgy éreztem, hogy minden rendben van. Jó esztendő volt, jól teljesítettem mind a labdarúgásban, mind pedig az iskolában. Nincsenek viták, nincsenek problémák.
Év végén csomagoltam, és elköszöntem a nevelőcsaládomtól. Ők szép nyarat kívántak nekem, majd jelezték, hogy várnak vissza a vakáció után.
Aztán ahogy beléptem a szülőházam ajtaján, azt láttam, hogy az édesanyám sír. A legrosszabbra gondoltam, azt hittem, meghalt valaki.
„Mi a baj?” – kérdeztem.
Aztán az anyám olyan szavakat mondott, amelyek átformálták az életfelfogásom.
„Nem akarják, hogy visszamenj.”
„Nem értem, hogy miről beszélsz” – mondtam.
Ő így reagált: „A nevelőcsalád. Nem akarják, hogy visszatérj hozzájuk.”
„Mi van? Miért?”
„Azért, aki vagy. Azt mondták, túlságosan csendes vagy. Nem tudnak jól kijönni veled emiatt. Azt mondták, bonyolult eset vagy.”
Lesokkoltak ezek a szavak. Ez személyes ügy. A család sosem mondott nekem semmit erről. Sosem voltak problémák. Csak ültem a szobámban. Sosem zavartam senkit. Amikor elbúcsúztam, akkor is azt mutatták, hogy minden rendben van. Aztán értesítették a klubot, hogy nem látnak szívesen engem a következő évben.
Ez egy meghatározó történés volt az életemben. Nem voltam sem sztár, sem rosszfiú, a klub szerint mégis én voltam a probléma. Tájékoztatták a szüleimet, hogy nem hajlandóak újabb nevelőcsaládot fizetni. Újra bentlakásba kerültem. A rosszabbik fajtába. Zavart elméjű gyerekek közé.
Tisztán emlékszem arra, ahogy anyám sír. Én fogtam a labdát, és kimentem a kertbe játszani. Oda, ahol kisgyermekkoromban rúgtam a bőrt.
Egy dolog igazán megmaradt bennem.
„Azért, aki vagy.”
Ezek a szavak ismétlődtek a fejemben.
Órákon keresztül rúgtam a labdát a kerítésnek. Egy adott ponton elkezdtem hangosan beszélni: „Minden rendben lesz. Két hónapon belül a kezdőcsapat tagja leszek. Nem számít, mi van, akkor is megmutatom!”
Nyár végén visszatértem a Genkhez. A második csapatba kerültem. Ott egy senki voltam. De nem érdekelt. Úgy edzettem… Pff. Éreztem a tüzet belül. Dühös voltam.
Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor minden megváltozott. Péntek este játszottunk. A kispadon kezdtem. A második játékrészben őrült módon szálltam be.
Egy gól.
Nem akarják, hogy visszamenj.
Két gól.
Túl csendes.
Három gól.
Nehéz eset.
Négy gól.
Nem akarják, hogy visszamenj.
Öt gól.
Azért, aki vagy.
Öt gólt rúgtam. Egy félidő alatt.
Ezek után minden megváltozott, mindenki másképp viszonyult hozzám. Két hónapon belül bekerültem a kezdőcsapatba. Megint gólt rúgtam. A klub azonnal jelezte az otthoniaknak, hogy újra támogatnak engem egy nevelőcsalád kifizetésével.
Vicces látni ezt, hogy az emberek mennyivel másképp viselkednek a labdarúgásban, amikor jól teljesítesz.
Egy napon megjelent a klubnál a korábbi nevelőcsaládom női tagja. Elkezdett magyarázkodni. Szerinte egy csúnya félreértés volt minden. Valami ilyesmit mondott: „Azt akartuk, hogy visszatérj hozzánk! Annyi volt a kérésünk, hogy hét közben élj bentlakásban. A hétvégéket nálunk tölthetted volna.”
Akár nevethettem is volna ezen, de akkoriban ezt kevésbe tartottam viccesnek. Nagyon megbántottak engem. Így válaszoltam: „Nem. Kidobtatok, mint a szemetet. Most, hogy jól alakulnak a dolgaim, visszafogadnátok, ugye?”
Mai fejjel csak köszönettel tartozom nekik. Ez a tapasztalat indította el a karrierem. Persze a pályafutásom sosem volt felhőtlen. A Genknél, sőt később a Chelsea-nél továbbra is olyan híresztelések jelentek meg rólam, hogy bonyolult és kezelhetetlen vagyok. Ezeket rendre a nevelőcsaládos sztorira vezették vissza.
Az igaz, hogy hirtelen felkapom a vizet. Különösen a pályán. Magamban tartom a dolgokat, aztán, bumm – elvesztem a fejem. Általában öt másodperccel később újra nyugodt vagyok. Sokszor úgy érzem, félreérthetően viselkedem. Minden, amit eddig elkövettem azért történt, mert játszani akartam.
Amikor a Chelsea játékosa voltam, a sajtó állandóan azzal foglalkozott, hogy milyen a kapcsolat köztem és José Mourinho között. Az igazság az, hogy mindössze kétszer beszéltem vele négyszemközt. A terv mindig az volt, hogy rövid időre kölcsönbe kerüljek. 2012-ben a Werder Bremen tagja volt, jól telt az az idény. Következő nyáron visszatértem Londonba – ekkor több német csapat is érdeklődött irántam. Klopp a Borussia Dortmundhoz vitt volna, szép, nekem való focit játszottak. Élveztem a játékukat. Azt hittem, a Chelsea elenged hozzájuk.
Aztán Mourinho küldött egy üzenetet nekem: „Maradni fogsz. Azt akarom, hogy részese légy a csapatunknak.”
Megnyugodtam. Oké. Számol velem.
Amikor elkezdtük a felkészülést, jó hangulatot tapasztaltam. A szezon első négy mérkőzéséből kettőn helyet kaptam a kezdőben. Úgy gondoltam, jól játszottam. Nem eget rengetően, de elég jól. A negyedik meccs után annyi volt mindennek. Újra a cserepadra kerültem, azután pedig sosem kaptam meg az igazi lehetőséget. Magyarázatot nem kaptam erre. Valami miatt nem kedvelt engem.
Nyilván én is követek el hibákat. Naiv voltam, amikor azt gondoltam, simán helyt tudok állni a Premier League labdarúgójaként. Amikor egy klub nem bízik benned, akkor az edzéseken sem kapsz akkor figyelmet. Ezt sok szurkoló nem látja át. Néhány klubnál megszűnhetsz létezni.
Ha most történne velem hasonló, nem jelentene problémát. Megtalálnám az előrelépés módját egyedül is, tudnék kezdeni magammal valamit. De amikor 21 éves vagy, akkor az önállóság csak minimális. Amikor a Swindon Town elleni kupameccsen újra szóhoz jutottam, nem voltam jó formában. Ez az én hibám volt.
José decemberben behívott az irodájába – a második nagy mérföldkő az életemben. Papírok voltak előtte. Megszólt. „Egy gólpassz, nulla gól, tíz sérülés.”
Kellett egy perc, mire felfogtam, mit is csinál.
Aztán elkezdte felolvasni a többi támadó-középpályás statisztikáját: Willian, Mata, Oscar, Schürrle. 5 gól, 10 gólpassz meg ilyenek.
José mintha valamit még mondani akart volna nekem, végül azonban én kérdeztem: „De… Ezek a srácok 15-20 meccsen léptek pályára. Én mindössze háromszor. Van különbség, nemde?”
Nagyon furcsa volt. Beszélgettünk picit arról, hogy újra kölcsönbe menjek. Mata hasonló módon elveszítette José bizalmát. Ezzel kapcsolatban csak ennyit hallottam José szájából: „Oké. Tegyük fel, hogy Mata távozik. Te akkor is csak az ötödik opció leszel. Vagy hatodik.”
Teljesen őszintén reagáltam erre: „Úgy érzem, ez a klub nem akar engem. Én futballozni akarok. Inkább adjatok el.”
Szerintem José picit csalódott volt, de természetesen ő is megértette, hogy játékra van szükségem. A klub eladott engem. Kétszer annyi pénzt kaptak értem, mint amennyiért megvettek. A jó helyzetben lévő Wolfsburgnál kötöttem ki.
Újra felfordult minden. De nem csak a foci miatt. Mellettem volt a menyasszonyom. Mindenben segített nekem. Egyébként egészen vicces sztori a mienk. Mivel megígértem, hogy őszinte leszek, habozás nélkül megosztom veletek.
Az egész a Twitteren kezdődött. Mindössze néhány ezer követőm volt, akkor még Brémában fociztam. Valamit kiírtam egy meccs után, amire egy szép lány reagált. Egyedülálló voltam, a haverom pedig azt tanácsolta, hogy írjak rá.
Én ezt mondtam neki: „Nem. Nem. Nem. Az emberek nem kedvelnek engem. Nem kíváncsiak rám. Nem is válaszolna nekem.”
Úgyhogy fogta a telefonom, és elkezdett gépelni. Megmutatta nekem a kijelzőt, majd megkérdezte, elküldheti-e. A fene se tudja miért, de igennel válaszoltam.
Ennyi az egész? Nagyobb futballistának kellett volna lennem. Nem állok én készen erre. Ezért nem mertem magamtól üzenetet írni.
Köszönettel tartozom a haveromnak, amiért elküldte helyettem. A lány válaszolt. Néhány hónapon át üzenetekkel bombáztuk egymást, így ismerkedtünk. Nekem ezek után sokkal könnyebb találkozni. Jó volt. Szép történet. Sok szempontból megváltoztatta az életemet. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle.
Az emberek „WAGs” címszóval illetik a futballisták feleségeit. Ez szégyen. A feleségem a legfontosabb ember az életemben. Mindent feláldozott azért, hogy 19 évesen velem tartson a nagyvilágba. Hogy segítsen nekem az álmaim elérésében. Ketten együtt visszük végig ezt a kalandot. Felnézek rá. Az ő segítő keze mindenkiénél nagyobb.
A 2015-ös átigazolási szezonban derült ki, hogy babát vár. Az első gyermekünket. A Manchester City, a PSG és a Bayern egyaránt érdeklődött irántam. Stresszes időszak volt. Előttünk a családi élet, mi pedig még azt sem tudjuk, hol fogunk élni.
Ami engem illet, a City játékosa akartam lenni. Vinny Kompany-val tartottam a kapcsolatot, beszámolt nekem a projekt részleteiről. Megtetszett nekem. Jó érzéseim voltak a klubbal kapcsolatban. Ugyanakkor nem akartam tiszteletlen lenni a Wolfsburggal. Az ott eltöltött időt is nagyon szerettem. Befogtam a számat, és vártam.
Minden nap ugyanúgy telt. Az ügynököm sem tudott semmi biztosat. Megvan. Nincs meg. Megvan. Nincs meg. Megvan. Nincs meg.
A stresszhelyzet a feleségemre is kihatott. Egyik reggel arra ébredtünk, hogy nagyon csúnyán megbetegedett. Attól tartottunk, hogy a babára is kihat ez a sok idegeskedés.
Fájdalmai voltak. Vérzett. Nem tudtuk, mihez kezdjünk. Azonnal rohantunk a kórházba. Nagyon megijedtünk. Mi van, ha elveszítettük a babát? Életem legrosszabb pillanatai voltak, efelől nincs kétségem. Csak ülsz ott. Tehetetlenül. Egyik percben még az átigazolásokra gondolsz, majd felfordul az egész életed.
Köszönöm Istenem! Minden rendben van a kisfiúnkkal.
Elképzelni sem tudom nélkülük az életemet. A sikerek, amelyeket a focinak köszönhetően értem el össze sem hasonlíthatóak azzal a mérhetetlen boldogsággal, amit a feleségem és gyermekeim adnak nekem.
A harmadik mérföldkő az volt, amikor erre ráeszméltem. Hogy vannak fontosabb dolgok a futballnál. Nem élet-halál kérdése. Életem első 23 éve csak a fociról szólt. A feleségem megismerése és az első gyermekem születése óta egy percig sem vagyok magányos. Manchesterben kezdtük a nagybetűs családi életet.
Pep érkezésével megint változtak a dolgok a második szezonomban.
Pep és én hasonló mentalitással rendelkezünk. Igazság szerint ő még nálam is intenzívebben végzi a dolgát a labdarúgásban. Ő annyira stresszes… Állandóan. Igaz, az edzőn mindig kétszeres a felelősség a játékosokhoz képest. Ő nem csupán győzni akar. A tökéletességre törekszik.
Az első találkozásunkkor leült mellém, s ezt mondta: „Kevin, ide hallgass! Nagyon könnyen a világ legjobb öt játékosa közé kerülhetsz. Könnyen.”
Lesokkolt. Ez a belém vetett hit akkora löketet adott nekem, hogy még motiváltabb lettem, kihatott a mentalitásomra. Bizonyítanom kell neki ezek után. Tennem kell azért, hogy igaza legyen.
Sokszor a labdarúgás tele van negatívummal és félelemmel. A Peppel való közös munka csakis pozitív. Olyan célokat tűz ki, amelyeket szinte lehetetlen elérni. Ő egy taktikai zseni, ez nem kétséges. Amit nem tudnak az emberek, az az a nyomás, ami rá nehezedik.
A jelenlegi szezon nem a legjobban alakult számomra. A sok sérülés, a sok kihagyott meccs. Mentálisan megviselt. Ülni a lelátón, és nézni a csapatodat… Anélkül, hogy segíthess. Rosszabb, mint a fizikai kínzás. Képtelen vagyok megbirkózni vele.
A feleségem észrevette, hogy valami nem stimmel velem. Hét éve együtt vagyunk, de sosem látott sírni engem. Még a temetéseken sem sírtam. Ellenben a szezon elejével… Megsérültem Fulham ellen. A térdszalagjaim szakadtak el. A doktor közölte velem, hogy merevítőre lesz szükségem egy rövid időre. Rémálom. Az alsónadrágomat sem tudom felvenni így… Az időzítés szörnyű volt. A feleségem egy nappal ezelőtt hozta világra a második gyermekünket.
Épp a kórházból tartott haza, amikor közöltem vele a hírt videóchaten.
„Hogy van a baba?” – kérdeztem.
„Minden oké. Te sírsz?”
Azt hiszem, valóban könnyes volt a szemem.
Válaszoltam: „Van egy rossz hírem. Újra a térdem. Innentől kezdve három babára kell figyelned.”
Ezek után tényleg sírtam. Nem tudtam visszatartani. Nem tudom, hogy a kisfiam születésével járó emóció volt az oka vagy az, hogy kihagyok pár meccset. Talán mindkettő. Most pedig látom magam a front kamerán. Borzasztó ez a zokogás.
A feleségem nem hitte el.
„Te még az esküvőnkön sem sírtál. Akkor sem sírtál, amikor megszülettek a fiaink. Az egyik a tegnap született!”
Azt hiszem, ez mindent elmond.
Esküvők? Temetések? Születések? Semmiség. Kőszívű vagyok.
De ha elveszik a futballt tőlem…
A projektünk a Citynél többről szól, mint győzelemről. A saját filozófiánkkal szeretnénk sikeresek lenni. Ezért kelünk fel minden reggel, ezért végzünk ennyire alapos munkát, ezért hozzuk ki magunkból a maximumot.
Egyszerű futballt játszani – a legnehezebb dolog a világon.
Függetlenül attól, hogy elérjük-e a hihetetlen sikereket, ezt a hullámot mindenkinek értékelnie kell, aki kicsit is szereti a futballt.
Azt hiszem picit más ember vagyok így, hogy a labdarúgáson keresztül fejezem ki magam. De ez az én történetem.
Köszönöm, hogy elmondhattam.
Köszönöm, hogy beszélhettem.
