A Real Madrid és a brazil válogatott korábbi balhátvédje, Roberto Carlos múltidézést tartott szeretett klubjánál eltöltött időszakáról. A legendás játékos a The Players’ Tribune-nek adott interjújában felelevenítette néhány eddig ismeretlen, igencsak meglepő pillanatát madridi karrierjének – Ezeket a pillanatokat idézzük fel mi is.
Amikor csatlakozott a Real Madridhoz:
“Amikor megérkeztem (1996 nyarán – a szerk.), előtte még sosem jártam Madridban. 23 éves voltam, és az volt az első gondolatom a reptéren, hogy fogalmam sincs hogyan fogok itt élni. Az első utam se a Bernabéuba vezetett, pedig tudtam, hogy legendás stadion. A Cibeles-térre mentem néhány újságíró társaságában. Tudtam, hogy különleges tér, attól a pillanattól kezdve teljesen el is varázsolt.”
Lorenzo Sanz-ról:
“Ő volt az, aki a klubhoz csábított. Amikor az emlékére gondolok, mindig mosollyal tölt el. Nem csak egy elnök volt, igazi szurkoló is. Madridi volt, együtt lélegzett a csapattal. Mindig velünk volt az öltözőben, akkor is ha döntetlent játszottunk, vagy veszítettünk. Ha viszont nyertünk egy trófeát, az első volt, aki velünk ünnepelt. Mindannyian szerettük az emberi természete, az optimizmusa és persze a Real Madridért törtnő rajongása miatt. A játékosok apja is volt, nekem például napi kapcsolatom volt vele. Sosem hívtam Lorenzo Sanz-nak, ő volt az Elnök, vagy csak Presi (a spanyol ‘presidente’ szó becézése – a szerk.)!”
A debütálásról:
“Felejthetetlen élmény, hiszen gólt is szereztem a Deportivo La Coruna ellen idegenben. Ugyan úgy nem fogom elfelejteni soha, amikor először játszottam a Bernabéuban, 80 000 ember előtt… Gondoltam magamban: ‘uhm..’ Mégis mit keresek itt? Mi lesz hogyha hibázok? Mi tagadás, elég ideges voltam! De azóta már életem egyik legszebb napjaként beszélhetek róla!”
Legszebb emlék a Real Madridnál:
“A La Séptima (A blancók hetedik BL-győzellme 1998-ban – a szerk.)! Ami pedig utána a Cibeles-téren történt, leírhatatlan! Emberek ezrei csatlakoztam folyamatosan az ünnepléshez. Soha nem fogom elfelejteni azt a szavakkal leírhatatlan estét!”
Pedig ha szurkolók tudták volna, hogyan készültek a játékosok a Juventus elleni fináléra…
“Abban az évben csak szenvedtünk a bajnokságban. A Juve abszolút esélyes volt, zsinórban harmadik döntőjére készült, nem igazán nevezhettek minket favoritnak a meccs előtt. Ahogy az sok döntő előtt lenni szokott, egyikünk sem tudott aludni, pedig egy meccs előtt alapvetően 10 órakor már lefekszik az ember. Erre mi mindannyian lent ültünk a hotel csarnokában, és történeteket meséltünk egymásnak. Reggel 4-ig együtt volt a csapat… A döntőben aztán nagyon jól játszottunk. Tiszteltük a Juventust, de egyáltalán nem féltünk tőlük! A meccsen végig úgy éreztük, hogy mintha jobban is akarnánk a győzelmet!”
A galaktikus-éra:
“Sokszor körbenéztem az öltözőben akkoriban. Aranylabdásokat láttam, a La Liga legjobb játékosait és góllövőit, a világ legjobb kapusát… Különleges dolog volt részese lenni annak a közösségnek! Büszkének éreztem magam már akkor is emiatt. Mindig feltettem magamnak a kérdést, hogy honnan, hová is jutottam el… Azt hiszem, jó példa arra, hogy előre bizony nem tudni, mit tartogat a sors számunka!”
A búcsú pillanata:
“Az utolsó meccsemet 2007. június 17-én játszottam a Bernabéuban a Mallorca ellen. Egy történelmi bajnoki versenyfutás végén, ahhoz hogy a Barca előtt maradjunk mindképpen nyernünk kellett a bajnoki címhez. Korán hátrányba kerültünk, de végül 3:1-re nyertünk. Hihetetlen győzelem volt, de valahogy mégse ez maradt meg igazán. Mindenki tudta ugyanis, hogy ez a búcsúmeccsem. A szurkolóktól és a társaktól elképesztő szeretetet kaptam, olyan volt mintha születésnapom lett volna. Mindenki jókívánságokkal, csókokkal árasztott el. Ekkor ismertem fel igazán, hogy mennyien is szeretnek, és valóban sikerült hozzátennem a klubhoz nekem is valamit!”
