Aki esetleg lemaradt volna, tegnap a Bajnokok Ligája nyolcaddöntőjében a Manchester United hazai pályán 2-1-es vereséget szenvedett a Sevillától, amivel búcsúzott a sorozattól. Az alábbiakban egy hétköznapi szurkoló lelkivilágába tekinthettek bele, avagy a FociClub.hu korábbi munkatársa Tereh Balázs így élte meg és látja csapata búcsúját és jelenét a futballtérképen. Szubjektív tartalom következik.
Előzmények
Ahhoz, hogy az egészet megértsük, tisztában kell lennünk az előzményekkel. A United ha nem is szépen, de hatékonyan játszva 2-1-re legyőzte az ősi rivális Liverpoolt, és ezzel nagyjából megváltotta a helyét a top 4-be. Az átlag szurkoló ekkor bizakodó, bár a játék nem volt a legszebb, de végül sikerült nyerni, és a Liverpool ellen, az a legfontosabb. Teljesen biztos voltam abban, hogy a Sevilla elleni akadályt is sikerrel veszi a csapat, még ha nem is számítottam könnyű meccsre.
Hibák tömkelege
A kezdeti önbizalom viszonylag hamar szertefoszlott. Az Old Trafford 75000 nézőjének azt kellett látnia, hogy valamelyik védő vagy De Gea ívelget Fellaini és Lukaku fejére, aztán majd lesz belőle valami. Ennyi. Ez volt a koncepció egy Bajnokok Ligája nyolcaddöntő visszavágóján. A csapat labdakihozatala összesen ennyiből állt, pedig azt nem lehet mondani, hogy a Sevilla olyan nagyon forszírozta volna a letámadást. A középpálya és a támadósor között gyakorlatilag folyamatosan volt egy 30 méteres folyosó, ahol a világon senki nem tartózkodott. Ha valamelyik támadó visszalépett labdáért, nem tudott vele kezdeni semmit, mert a társak messze voltak, így vagy visszapasszolt, vagy megpróbált cselezni, ami hol bejött, hol nem. A már említett üres tér viszont lehetőséget kínált a Sevillának, hogy a kontráit ott vezesse, ezzel eleinte csak távoli lövésekig jutottak, később már a kaput is eltalálták, végül pedig Ben Yedder a mennyországba lőtte a szurkolókat és a csapatot. A meccs végén a United pánikszerűen ment előre, ebből sikerült Lukakunak szépítenie, de még vagy hármat kaphatott volna a csapat, ha a Sevilla játékosai jobban koncentrálnak. A spanyolok teljesen megérdemelten mentek tovább, a közönségnek pedig csak a füttykoncert maradt, ami még döntetlen állásnál is hallható volt, miközben a hazaiak ötlettelenül passzolgattak.
Eközben otthon
Én meg csak ültem a tv előtt, és szép lassan kezdtem érezni, hogy baj lesz. Az első félidő tragikus volt, a második pedig még annál is rosszabb. Fellaini gyakorlatilag semmi hasznot nem hajtott, a helyére beálló Pogba pedig még őt is alulmúlta – ami egy igen komoly teljesítmény. Azt láttam, hogy a Sevillának volt terve, hogy úgy nevezett gólt lőjön, míg szeretett csapatom csak ész nélkül vagdosta előre a labdákat. A taktikáért, illetve a játékosok mentális felkészítéséért abszolút Mourinhót teszem felelőssé, aki sokadjára bizonyította már, hogy a top futball elhaladt mellette. Még a szezon elején elhangzott a Sport TV Út Kijevbe című műsorában az egyik szakértőtől az a mondat, hogy “a United a Sevillával van egy szinten.” Én ezt – vélhetően több szurkolótársammal együtt – hangosan kiröhögtem, de most szembecsapott a valóság. A szakértőnek (nem emlékszem sajnos, hogy ki volt) végül tényleg nem lett igaza, a Sevilla egy szinttel a United felett van.
A United újkori történelmének (=Ferguson utáni) egyik legfontosabb meccsén a mesternek annyit sikerült kitalálnia, hogy íveljük fel a belga tornyoknak. Engem meg ez már meg sem lepett. Hogy Bogdán Ádámot idézzem, Mourinho Championship focit játszat zsenikkel, erre pedig tökéletes példa volt ez a meccs. A kezdeti lelkesedés köddé vált, Ben Yedder első gólját már csak rezignáltan vettem tudomásul. A második nevetséges volt, de ez sem ért váratlanul. A remény egy halvány szikrája felcsillant a szépítésnél, de ez a United már nem az a United, ami képes egy ilyen fordításra. A legjobban vélhetően a meccset kommentáló Knézy Jenő izgult az utolsó 10 percben.
Én eközben üres tekintettel bambultam magam elé, és a fejemet ráztam. Egy újabb nap egy Manchester szurkoló életében. Tompa, impotens, kőegyszerű játék, aminek a vége egy szégyenletes vereség. Ekkor felálltam a tévé elöl, és kicsit átadtam magam a csalódottságnak és a szomorúságnak. Nem is voltam mérges, mint mondjuk 2013-ban a Real Madrid elleni kiesésnél vagy a 2004-es Porto elleni párharcnál, az utóbbi években hozzászoktam ehhez. De, hogy miért pont ezt a két meccset hoztam fel? Mert kisvártatva megérkezett a harag is…
Mourinho
Ez az ember, akinek az elhibázott taktikáján ment el a mérkőzés, és a sikeres szezon képe a meccs utáni sajtótájékoztatón a következőt volt képes nyilatkozni.
Magyarra fordítva: “Voltam már kétszer hasonló helyzetben, egyszer a Portóval, egyszer meg a Real Madriddal. Mindkétszer kiesett a United, szóval semmi újdonság nem történt a klubbal.”
Ezt elsőre nem akartam elhinni. Azt hittem csak valami internetes troll nagyon jól bánik a photoshoppal, de nem. Komolyan ezt nyilatkozta Mourinho. Ország-világ előtt megalázta a saját csapatát, ahonnan a fizetését kapja csak azért, hogy simogassa egy kicsit a saját egóját. Én kitértem a hitemből. Ennél aljasabb, undorítóbb, gusztustalanabb dolgot keveset láttam eddigi életemben. Mourinho ezzel végleg leírta magát nálam, ilyen nyilatkozat után egész egyszerűen nem maradhat a Manchester United élén, azonnal ki kell rúgni. Senki nem engedhet meg ilyen hangnemet a klubbal szemben, pláne nem a klub menedzsere! Menjen az angol válogatotthoz Southgate után, komoly csapat már úgysem fogja alkalmazni (kivéve, ha a PSG-nél is hasonlóan futball kérdésekben inkompetens emberek ülnek a vezetőségben, mint a Unitednél), és soha többet ne lássam a kedvenc csapatom közelében.
A szezon végéig meg nyugodtan átveheti a csapatot a visszavonulását nemrég bejelentő Carrick, vagy az akadémiánál kifejezetten jó munkát végző Nicky Butt, nagy kárt már nem lehet okozni a szezonban, tekintve, hogy a BL-hely gyakorlatilag biztos, az FA-kupa győzelemre meg Mourinhóval se lenne nagyobb esély. Ha valamelyikük képes lenne lendíteni a csapaton, akkor nyugodtan maradhatna a következő szezonra is, ha meg nem, akkor érkezhetne egy olyan progresszív gondolkodású edző a nyáron, aki ebből a fantasztikus keretből képes kihozni a benne rejlő hatalmas potenciált – gondolok itt például Pochettinóra, Jardimra vagy Tuchelre.
Ehhez képest mi lesz a realitás? A januárban mindenféle sportszakmai indok nélkül szerződéshosszabbítást kapó Mourinho biztosan befejezi a szezont a csapattal, és jó eséllyel a következőt is, hacsak nem lázad fel ellene az öltöző, mint mondjuk a Chelsea-nél. Ezzel pedig a United bebizonyítaná, hogy valaki igen is lehet nagyobb, mint a klub, még csak sikeresnek sem kell lenni hozzá.
Sir Alex Ferguson meg eközben csak álmatlanul forgolódik az ágyában, ahogy látja, hogy az általa kiépített dinasztiát az utódok teljes mértékben romba döntik.
Tereh Balázs
