A labdarúgásban többek között az a szép, hogy mindig voltak, vannak, és lesznek is olyan személyiségek a futballpályákon, akik mindentől függetlenül képesek kivívni a többség szimpátiáját, tiszteletét, és mindezt nemzetiségtől és klubhovatartozástól függetlenül teszik.
Ezen játékosok közül is az igazi öreg motorosok jelentik sokaknak azt a kategóriát, akik előtt akkor is kénytelen fejet hajtani az ember, ha éppen egy rivális csapatában játszanak, vagy tegyük, fel pont a mi kedvenc csapatunkat mattolják.
Andrea Pirlo kétségtelenül ebbe a körbe foglalható játékos. Soha nem tartották a világ legjobbjának, de még csak a valaha volt legjobb olasz futballisták közé is igen ritkán emelik a nevét, számomra nem is kétséges, hogy a labdarúgást nem követők táborában szinte teljesen ismeretlenül cseng az ő neve.
Habár idén már a 34. életévébe lépett, úgy látszik, annak ellenére, hogy eltűnt volna a süllyesztőben, vagy akár a visszavonulás mezejére lépett volna, még képes volt arra, hogy így, már-már a labdarúgókat tekintve matuzsálemi korba lépve újra megmutassa, hogy mire is képes.
Pirlo az Inter, a Milan és a Juventus csapatát is megjárta, ami azt hiszem, kuriózumnak számít, de a legutolsó váltása, amikor a torinóiakhoz igazolt 2011-ben szabadúszóként a Milan csapatától, egy olyan új impulzust hozott a pályafutásában, hogy valóban egy úgymond másodvirágzás tanúi lehettünk és vagyunk az óta is.
Amint odakerült a zebra csíkos egyesülethez, máris megmutatta, hogy lehet rá számítani. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy már az első szezonjában képes volt remek játékkal, és igazi irányítóként bajnoki címre vezetni csapatát, és tette ezt úgy, hogy 14 gólpasszt osztott ki a társak között az idény során. A Juventus minőségi középpályás sorát elnézve nem volt könnyű dolga a „Maestro”-nak, hiszen Marchisio, Vidal, Asamoah vagy éppen a fiatal tehetség, Pogba is mind olyan kaliberű játékosok, akikkel szemben bizony valóban nem könnyű stabil helyet bérelni a kezdőcsapatban. Viszont Pirlo az előző után az idei szezonban is megmaradt fazonszabásznak, talán ennek is az eredménye, hogy az Öreg Hölgy ezt a szezont is a tabella tetején zárhatta.
A 2011-12-es szezonban gólpassz király lett, és egyben a Juventusnál az Év Játékosa, míg a 2012-es bajnokságban Év Játékosa, Év Olasz Játékosa és az Év Középpályása az olaszoknál,a mellett, hogy természetesen a Serie A legjobb 11-ében is helyet kapott.
Ám még nincs vége a listának, ugyanis a 2012-es UEFA Év Csapatába is bekerült.
Így tehát ha csak azt néznénk, hogy klubszinten milyen volt ez az „utolsó erőbedobása”, már akkor is levonhatnánk azt a konzekvenciát, hogy Pirlo bizony tényleg képes volt arra, hogy mikor már többen is a kiégését pedzegették, ő még egy gyönyörű technikai K.O.-val válaszolt a kétkedőknek.
Viszont itt nem ér véget a történet, ugyanis volt egy bizonyos EB a múlt nyáron, ahol az olaszok talán kisebb meglepetésre, de a döntőig meneteltek..
Mondanom sem kell, hasonlóan, mint a Juventusban, itt is alapjaiban határozta meg a csapat szereplését Andrea Pirlo játéka. Nem véletlen, hogy 3 alkalommal is a Meccs Embere lett, és az EB álomcsapatában is helyet kapott. Az UEFA-nál a 4. helyet csípte el az Év Európában Játszó Játékosa szavazáson.
A jelenleg futó Konföderációs kupán is letette már a névjegyét, hiszen egy gyönyörű, teljes egészében rá jellemző tekeréssel vette be szabadrúgásból Mexikó kapuját.
Azt kell, hogy mondjuk, hogy egy egyszerű klisével kifejezve „a vén kecske is megnyalja a sót”, Pirlo felett elszálltak az évek, de az a játékintelligencia és technikai tudás, melynek mai napig birtokában van, mégis a szűk elitben tartja. Talán azt is ki lehet jelenteni, hogy (bár ez a poszt a mai futballban haldoklik) ő a világ legjobb mélységi irányítója Xabi Alonso előtt.
Reméljük, hogy a páratlanul finom és elegáns, precíz játékát még sokáig, és lehetőleg ehhez hasonló szinten csodálhatjuk.
Gera Dávid
