Érdekes, és egyben eredményes pályafutást tudhat maga mögött a most 51 esztendős Miovecz Zoltán, aki kereken 20 éve akasztotta szögre profiként a stoplist. Bajnokságot nyert az Újpest és a Vác labdarúgójaként, a BEK-ben játszott Maradona ellen, de válogatott végül sose volt. Pályafutását Kaposváron kezdte, és fejezte be, ezt elevenítjük most fel.
Miovecz Zoltán, a Kaposvári Rákóczi utánpótlásedzője
– Hogyan indult labdarúgó pályafutásod?
– Kaposfőn laktunk, az alapokat onnan hoztam, a helyi csapat tagjaitól sajátítottam el. A futballhoz szerencse kell, nekem pedig ebből kijutott. Volt, aki beajánlott a Kaposvári Rákóczi ifjúsági csapatához, a próbajátékon megfeleltem, de már 18 éves voltam. Rengeteg elmaradásom volt, az alapok hiányosak voltak, mégis szűk két év alatt az NB I-es felnőtt csapatban találtam magam. Végig pörgetve a dolgokat, és visszagondolni erre egészen hihetetlen.
– Miként emlékszel vissza arra a napra, amikor az NB I-ben debütáltál?
– Tettem egy ígéretet édesapámnak, azt mondtam neki korábban, hogy el fogok érni az NB I-be, és ő láthat majd engem futballozni a Tv-ben. Valamilyen szempontból tehát ez egy álom megvalósulása volt. Amikor ezt megfogadtam, teljes mértékben elérhetetlennek tűnt, nem volt realitása. Viszont hatalmas hajtóerőt, és motivációt adott. Eleinte el sem hittem, hogy a pályán vagyok, amikor a Győr, akkori Rába ETO ellen debütálhattam.
– Amilyen gyorsan debütáltál, úgy tűntél el a futballtérképről. Mi volt ennek az oka?
– Ha jól emlékszem, mindössze három meccsen léptem pályára, majd másfél évre be kellett vonuljak a seregbe. Azt az ígéretet kaptam, hogy bevonulok, de létszám feletti leszek, így jöhetek vissza futballozni, folytathatom pályafutásomat. Ez nem így lett, 18 hónapon át szolgáltam katonaként, és a Táncsics SE-ben tudtam csak játszani az NB III-ban.
– Hogy élted meg mindezt, mi volt a leszerelésed után?
– Nem volt egyszerű fejben feldolgozni, főként annak tudatában, hogy ilyen rövid idő alatt bekerültem az Újpest és a Győr noteszába. Idő közben a Rákóczi kiesett az NB I-ből, így amikor leszereltem, az NB II-es csapathoz tértem vissza. Az első meccseken gólokat lőttem, remekül ment a játék. Az ESMTK ellen konkrétan tudom, hogy a Győr és az Újpest is megfigyelt. A találkozó után utóbbitól oda jött hozzám Bene Feri bácsi, és a szerződésem hosszáról érdeklődött. Később teljesen elvesztettem a fonalat, és az akkori edzőm egyszer azt mondta, hogy csak azért játszat, mert el akarnak adni, tudja, hogy figyelnek. A szezon végén az NB II-ből is kiestünk, nekem viszont adódott, a lehetőség, hívott a Győr és az Újpest. Nagyon érdekes, hogy nem felejtettek el, a katonaság akár a pályafutásomba is kerülhetett volna.
– Milyen volt lila-fehér mezt ölteni magadra?
– Óriási megtiszteltetés volt ez a lehetőség. Maga a környezet és az infrastruktúra eléggé lelombozó volt, nem váltotta ki a várt hatást, de a légkör csodálatos volt. Eleinte el se hittem, hogy kikkel futballozhatok együtt. A szurkolóink fantasztikusak voltak, mindig kiálltak mellettünk. Amikor Újpestre kerültem, akkor éreztem eleinte igazán technikai és taktikai oldalon, hogy mennyi hiányosságom is van. Ezáltal rengeteg apró sérülést szedtem össze, a regeneráció, a mögöttes tevékenység pedig még gyermekcipőben járt. Az alapképzés hiányosságát nem lehet ilyen korban eltüntetni, de kellő akarattal, és motivációval valamilyen szinten lehet kompenzálni. Néha belegondolok, hogy vajon meddig juthattam volna, ha anno időben kezdenek el foglalkozni velem a megfelelő szinten. Persze ezt sose tudom már meg.
Az Újpesttel minden honi trófeát megnyertél. Az 1989/90-es szezonban bajnokok lettetek, 1992-ben pedig Magyar Kupát, majd később a Szuperkupát is elhódítottátok. Hogyan lehetne összegezni az ott eltöltött négy évet?
– Egy varázslatot éltem át abban az időben, a gyerekkori álmom pedig tovább íródott. Elképzelhetetlenek voltak ezek a sikerek a számomra, de ott álltam, és érintettem a trófeákat olyan elődök után. Sohasem tudtam magam úgy elengedni, mindig voltak bennem gátak. Nagyon rövid idő alatt léptem hatalmasat, és bármilyen furcsán is hangzik, mindezt nehéz volt megélni, mert mentálisan nem voltam rá felkészülve.
– 1990-ben a Napoli, 1992-ben pedig a Parma ellen játszhattál a BEK-ben. Milyen emlékeket őrzöl ezekről a párharcokról?
– Amikor Nápolyban kimentünk a pályára, és 40 ezer ember fogadott bennünket, egy nagyon érdekes erőt éreztem. Egyszerre volt varázslat és csoda, fantasztikus volt az az energia, amit a szurkolók megmozgattak Ott ált velem szemben a világ akkori legjobb játékosa, akit a szurkolók Istenként tiszteltek. Ott állt Diego Maradona, és vele szemben egy kaposfői kissrác. Hogy hova el nem lehet jutni kemény és alázatos munkával, akarattal és egy jó nagy adag szerencsével. Most is bizsereg mindenem, amikor erről beszélek. Félelmetes érzés volt. Egyszerűen nem tudtam a szintek közti gátakat felszakítani, csak sodródtam a lehetőséggel, és futballoztam.
– Miért hagytad el az Újpestet, mit adott számodra a Vác?
– Csank János volt az edző, ő érdeklődött irántam, szerette a hajtós, „agresszív” karaktereket, az olyanokat, mint én voltam. A szezon felénél érkeztem kölcsönbe, és itt is visszaköszön a szerencse, hiszen a Vác színeiben újra magyar bajnok lehettem. Érdekes volt a szerepem, hiszen Nyilas Elek volt a posztomon, és gyakorlatilag konkurenciának hoztak a nyakára. Szerencsére sokszor lehetőséget kaptam ebben a küzdelemben, és élni is tudtam vele. Vácon egy nagyon jó családias társaság alakult ki, teljesen más volt, mint amit addig tapasztaltam. A nagy durranást az Újpesttel elért bajnoki cím jelentette, abban teljes részem volt, míg itt kisebb rész jutott, de teljesen másként éltem meg az egészet. Egy kis csapat, egy kis város nagy sikere, avagy a fogadtatás, a bajnoki ünneplés messze túlszárnyalta az újpestit.
– Eztán Siófora, majd Kaposvárra kerültél vissza…
– A váci kölcsönjáték után az akkori edző Garami József visszahívott az Újpesthez, ám nem éreztem úgy, hogy vissza kellene térnem. Ekkor keresett meg az NB I-ből épp búcsúzó Siófok, melynek vezetői vázolták, hogy a cél az azonnali visszajutás. A terv nagyon tetszett, és egyből megtaláltam a motivációmat. Sajnos egy bokasérülés megnehezítette a dolgomat, és keresztbe húzta a számításaimat, amikor pedig visszatértem nem igazán találtam a játékomat. A sérülésemet nem volt idő teljesen kikezelni, szerettünk volna bajnokságot nyerni, így jóval idő előtt a pályán voltam, ami utólag nézve nem volt jó döntés. A bokám deformitást szenvedett, amit a mai napig érzek. Ami pedig Kaposvárt illeti, nem levezetni jöttem vissza az akkori NB II-es csapatba. A motivációt az jelentette, hogy több régi játékostárssal együtt alkossunk egy ütőképes csapatot, valamint a család is szeretett volna egy biztos háttért, letelepedést.
– Zárásként ejtsünk egy szót a válogatottságról. Vajon mennyire voltál tőle?
– Utánpótlás szinten volt lehetőségem játszani, és a „B” válogatottban is szerepelhettem. Amikor egy csapatnak megy a szekere, akkor valahogy jobban felkapják a játékost. Egyetlen egy hajszál választott el, hogy ne legyek felnőtt válogatott. Az lett volna az igazi hab a torta tetején, de így sem vagyok elégedetlen.
Szerző: Őszi Ádám
