Ahogyan arról beszámoltunk, a szerda esti órákban a Wembley-ben mérkőzik meg egymással az Európa-bajnok olasz nemzeti csapat és a Copa América-győztes argentin válogatott…
(Photo: Getty Images / Mandatory Credit: Allsport UK /Allsport)
Miután Olaszország és Argentína összecsap egymással a Bajnokok Kupája-mérkőzés keretein belül, az Azzurri és a Futballtangó oldal közös összeállításában összeszedte az olasz bajnokság (Serie A) történetének valaha volt legjobb argentin légiósait posztonként egy álomcsapat formájában.
Sergio Romero
A Racing Club-nevelésű kapus karrierje során több ízben fordult meg az olasz élvonalban, jelenleg is a bennmaradásért küzdő Venezia első számú portása. Romero 2011 és 2015 között 71 bajnokin őrizte a Sampdoria ketrecét, de csak az első két évében volt első számú választás a posztján, később jóval kevesebb lehetőséghez jutott. A Serie A-s szerepvállalása előtt a holland AZ Alkmaar együttesében fordult meg, míg a genovai éveket követően hosszú időn át David de Gea váltótársa volt a Manchester Unitednél, ahol jobbára a kupasorozatokban jutott szóhoz. Múlt nyáron tért vissza Olaszországba, de az újonc Venezia kapujába mindössze 16 mérkőzésen állhatott sérüléséből kifolyólag, és képtelen volt bennmaradáshoz segíteni csapatát. Klubcsapatainál való mellőzés ellenére a 35 esztendős kapus 2009 és 2018 között 96 mérkőzésen át védte az argentin válogatott kapuját. A 2010-es és a 2014-es világbajnokságon egyaránt első számú volt, a 2018-as tornán sérülése miatt nem vehetett részt. Romero emellett tagja volt a 2007-es U20-as világbajnok, valamint a 2008-as olimpiai bajnok nemzeti csapatnak.
Javier Zanetti
A klubhűség egyetemes mintaképe, és egy olyan gazdag történelemmel rendelkező klub egyik legnagyobb alakja lett, mint az Internazionale. A hazájában a Talleres Córdobát és a Banfieldet erősítő Zanetti 1995-től 2014-ig szerepelt a milánói fekete-kékek mezében. Olasz klubjában 615 első osztályú bajnokin, összességében pedig 858 tétmeccsen lépett pályára szeretett klubjában. Az „El Tractor” becenévre hallgató jobbhátvéd rendszerint a mezőgazdasági gép módjára felszántotta a pályát a jobb szélen, fáradhatatlanul robotolt előre-hátra, elképesztő munkabírással bírt. A Manchester United walesi balszélsője, Ryan Giggs minden idők legkeményebb ellenfelének nevezte őt. Hosszú karrierje során hátvéd létére mindössze két piros lapot kapott. Kiváló kondícióját mindvégig megőrizte, és a komoly sérülések is elkerülték őt egész pályafutása során, így egészen 41 esztendős koráig a legmagasabb szinten futballozott. Hosszú éveken át az Inter csapatkapitánya volt, a klub játékosaként ötször nyert bajnokságot, négy-négy alkalommal Olasz Kupát és olasz Szuperkupát, valamint 1998-ban UEFA-kupát, 2010-ben Bajnokok Ligáját. 2014-es búcsúját követően az Inter visszavonultatta az általa viselt 4-es mezt, azóta pedig a milánói csapat vezetésében, az utánpótlásfejlesztésben tevékenykedik. Búcsúja után kevés igazi „egy csapatos” játékos maradt a futball történetében a régi idők klasszisaiból. Zanettit 2018-ban a klubnál és az olasz futballban egyaránt beválasztották a hírességek csarnokába. 1994 és 2011 között 143 mérkőzésen képviselhette a nemzeti színeket úgy, hogy „csak” két világbajnokságon vett részt az argentin válogatott játékosaként, mivel hazájában hatalmas felháborodást keltve a 2006-os és a 2010-es vb-keretből is kimaradt.
Bemutatták a szerda esti Finalissima labdáját
Walter Samuel
A 2000-es évek egyik legjobb középhátvédje két csapat alkalmazásában majd’ másfél évtizedet húzott le az olasz élvonal vérkeringésében. Samuel a Newell’s Old Boys együttesében kezdte pályafutását, majd a Boca Juniors csapatában eltöltött három év után vette Olaszország felé az irányt, ahol az AS Roma (2000-2004) és az Internazionale (2005-2014) foglalkoztatta. A „farkasok” 2001-es bajnokcsapatának alapembere volt, a hátsó alakzatban igazi falként (ez lett a beceneve, „Il Muro”), vezérként funkcionált, villámgyorsan a csapat nélkülözhetetlen tagjává vált. Az argentin hátvéd négy idény alatt 122 bajnokin lépett pályára a fővárosi csapat színeiben, majd 2004 nyarán átigazolt a Real Madridhoz. A „királyi gárdánál” azonban nem találta meg a számításait, és a klub sem volt különösebben elégedett vele, így egy év után máris visszatért Olaszországba, az Inter labdarúgója lett. Samuel a második Serie A-s szerepvállalása alkalmával sem okozott csalódást, kiváló fizikai adottságai révén robosztus, erőteljes játéka mellett gyorsaságával és játékintelligenciájával emelkedett ki kortársai közül. A milánói évek alatt öt bajnoki címet, három Olasz Kupát zsebelhetett be, és természetesen tagja volt a 2010-es triplázó egyesületnek is. Ennek ellenére gyakran hátráltatták sérülések, így akár még többet is kihozhatott volna magából. Az Interben 169 bajnokin lépett pályára kilenc szezon alatt, s amíg korábban Rómában mindig, a milánóiaknál egyik szezonjában sem érte el a 30 bajnoki meccset. Hazája válogatottjában 2010-ig 56 fellépést vállalt, aktív pályafutását 2016-ban a svájci Basel csapatából zárta le. Samuel 2019-ben a híres olasz covercianói akadémián megszerezte az edzői képesítést, és az egykori klasszis hátvéd Lionel Scaloni stábjának tagja az argentin válogatottnál.
Daniel Passarella
Az 1978-as világbajnok argentin válogatott csapatkapitánya hatéves európai karrierjét a Serie A-ban töltötte. Passarella kiváló söprögető, középhátvéd volt, a ’70-es, ’80-as években posztja etalonjának számított. Hazájában a Sarmiento csapatában nevelkedett, majd 1973-tól 1982-ig a River Plate együttesében ért el sikereket. Akkoriban még nem volt bevett szokás fiatalon Európába igazolni, gyakran, aki elhagyta a hazáját, később kitagadták onnan. Passarella csak 29 évesen állt légiósnak, 1982-től 1988-ig szerepelt a Serie A-ban. Az első négy szezont a Fiorentina alkalmazásában töltötte, ahol védő létére 109 mérkőzésen 26 gólt szerzett a bajnokságban, utolsó idényében 11 találatig jutott. Aztán két évet húzott le az Internazionale csapatában. A bajnokságban 44 mérkőzésen 9 gólt szerzett, összességében pedig 73 találkozón viselte a Nerazzurri mezét, mielőbb hazatért volna egy búcsúszezon erejéig a Riverhez. Aktív pályafutása során 70-szeres argentin válogatottnak mondhatja magát, a hivatalos nyilvántartások szerint ő az ország egyetlen kétszeres világbajnoka, ám amíg az 1978-as vb-győzelemből tevékeny részt vállalt, addig az 1986-os sikerben csak a bő keret tagja volt, de Carlos Bilardo szövetségi kapitánnyal és Diego Maradonával való ellenséges viszonya miatt valójában nem vett részt a tornán. Passarella 1994 és 1998 között már szövetségi kapitányként irányította az Albicelestét, az 1998-as vb-n is ő ült a kispadon. Emellett irányította többször a Rivert és az uruguayi válogatott kapitánya is volt. Olaszországban egyszer vállalt munkát, amikor 2001-ben a Parma edzője volt.
Roberto Sensini
A védekező középpályásként és középhátvédként egyaránt bevethető régistílusú futballista a bő másfél évtizedes légióskarriert töltött az olasz élvonalban. Sensini a Newell’s Old Boys csapatában kezdte pályafutását, majd 1987-től egészen 2006-ig a Serie A vérkeringésének tagja volt. Az Udinese (1989-1993, 2002-2006) és a Parma (1993-1999, 2000-2002) együttesét egyaránt két különböző megszakítás alkalmával erősítette, míg az 1999-2000-es idényt a centenáriumi Lazióban töltötte. Sensini összességében 350 mérkőzést játszott az olasz bajnokságban, ezen kívül az első udinei időszakban két idényt a másodosztályban töltött csapatával. Kifejezetten sokoldalú, intelligens játékos volt, több poszton is képes volt játszani, elsőrangú védekező munkája mellett a támadásokat is megfelelő mértékben segítette. A Parmában két-két UEFA-kupát és Olasz Kupát nyert, míg a Laziónál töltött szezonjában bajnok, kupagyőztes és európai Szuperkupa-győztes lett. 1987 és 2000 között 60 mérkőzésen kapott szerepet az argentin nemzeti csapatban, aranyérmes lett az 1991-es és az 1993-as Copa Américán. Ezen kívül játszott három világbajnokságon (1990, 1994, 1998) és részt vett az argentinok ezüstérmével záruló, 1996-os atlantai olimpián. 2006-ban az Udinesénél kezdte edzői pályafutását, majd több argentin csapatot trenírozott, legutóbb tavaly a chilei Everton Vina del Mar edzőjeként vállalt munkát.
Diego Simeone
Az egykori kőkemény középpályás neve ugyan napjainkban az Atlético Madrid csapatával forrt egybe, elképesztően fontos éveket töltött a Serie A-ban aktív karrierje zenitjén. Simeone Olaszországban és Spanyolországban egyaránt játszott. A taljánok földjén a Pisa (1990-1992), az Inter (1997-1999) és a Lazio (1999-2003) csapataiban szerepelt. „Cholo” a ferdetorony városa csapatnak hívószavára érkezett Európába nevelőcsapatától, a Vélez Sarsfieldtól. Később megfordult ugyan a Sevilla és az Atlético Madrid színeiben, legjobb éveire a Serie A-ba tért vissza. 1998-ban az Interrel UEFA-kupát nyert, majd a Lazio alapembereként mindent megnyertek a rómaiak sikerkorszakában. Simeone 178 meccset játszott a Serie A-ban, majd visszatért az Atléticóhoz, aktív karrierjét pedig otthon a Racingtól zárta le, ahol aztán 2006-ban megkezdte edzői karrierjét. Az argentin válogatott színeiben 108 mérkőzésen 11 gólt szerzett, miközben Sensinihez hasonlóan két Copa América-aranyat és olimpiai ezüstérmet szerzett. Trénerként kipróbálta magát az Estudiantes La Plata, a River Plate, a San Lorenzo és az olasz Catania kispadján, 2011-ben még egyszer újból visszatért az Academiához, majd 2011. december 23-án vette át a hatalmat az Atlético Madridnál, melyet azóta is töretlen lendülettel irányít. Simeone a „matracosok” élén két-két bajnoki cím és Európa-liga-siker mellett két BL-döntőt veszített el. Korábban nem egyszer hangsúlyozta, hogy Olaszországban is szeretne edzősködni, de egyelőre úgy tűnik, hogy nem tud elszakadni a szívéhez szintén oly kedves Atlético Madrid kötelékétől.
Esteban Cambiasso
Az emlékezetes triplát végrehajtó Internazionale csapatának alapembere egy évtizedet töltött a patinás milánói egyletnél, amely története során rendszerint előszeretettel nyúlt argentin légiósokhoz. Cambiasso az Inter mindenkori argentin kontingensének egyik legnagyobb alakja volt. A védekező középpályás 2004 és 2014 között 315 bajnokin és 420 tétmeccsen szerepelt a fekete-kékek szerelésében. A mélységi irányítóposzt megtestesítőjeként elhíresült Cambiasso a milánóiaknál eltöltött tíz szezonból kilencben legalább 30 Serie A-s mérkőzésen lépett pályára. Kizárólag sérülések esetén mellőzték, évtizedes szerepvállalása alatt hiába fordult meg több edző is a klubnál, mindannyian számítottak rá. Kirobbanthatatlan alapembere volt a csapatnak, a sokoldalú középpályás José Mourinho nagy kedvence volt. Alapvető védekező feladatai ellátása mellett a támadások építésének biztos alapja volt, ráadásul gyakran fel is ment az akcióval és a befejezésekből is kivette a részét. Pályafutása során összesen 41 gólt szerzett az olasz élvonalban, a 2010-2011-es szezonban egészen hét találatig eljutott. Cambiasso az Internél eltöltött évek során öt bajnoki címet, négy kupát és szuperkupát nyert olasz szinten. Nélkülözhetetlen szereplője volt a 2010-ben egyedüli olasz csapatként triplázó együttesnek, és a máig utolsó olasz BL-győztes társaságnak. A karrierje virágkorának tekinthető olaszországi éveket megelőzően a Real Madrid utánpótlásában és felnőtt csapatában is szerepelt, majd 2014-es távozása után eltöltött egy évet a Leicester City-nél és kettőt az Olympiakosznál. Visszavonulását 2017-ben jelentette be, majd megszerezte edzői papírjait, de trénerként eddig nem vállalt munkát. A válogatottban 2000 és 2011 között 52 fellépés jutott számára, a világbajnokságok közül egyedül a 2006-oson vett részt. Előtte Marcelo Bielsa a támadóbb felfogású játékosokat favorizálta vele szemben, később Diego Maradona egyedi válogatási elveibe ugyancsak nem fért be.
Juan Sebastián Verón
Az 1990-es évek és az ezredfordulót követő esztendők meghatározó argentin játékosa ugyancsak karrierje fénykorát töltötte Olaszországban. Verón szülővárosa csapata, az Estudiantes La Plata együttesében nevelkedett, majd a Sampdoria (1996-1998), a Parma (1998-1999), a Lazio (1999-2001) és az Inter (2004-2006) színeiben csillogtatta meg nem mindennapi képességeit. Menet közben a Manchester United és a Chelsea együttesében is megfordult, de az angol környezet kevésbé ízlett neki. Klubjaival két alkalommal hódította el az olasz bajnoki címet, 2000-ben a római, 2006-ban pedig a milánói gárdával. Emellett együttesen négyszeres Olasz Kupa-győztesnek mondhatja magát, míg a Parmával UEFA-kupa-, a Lazióval európai Szuperkupa-győztes lett. Karrierje során védjegyévé váltak zseniális szabadrúgásgóljai, de a Serie A-ban például közvetlenül szögletből is szerzett egy “olimpiai” gólt. Ezt követően hazatért és több alkalommal is nevelőcsapata klubjában próbált szerencsét, 2009-ben tagja volt a Libertadores-kupa-nyertes csapatnak, miközben a sorozat legértékesebb játékosának választották. Legutolsó alkalommal még 2017-ben is tett egy kísérletet a visszatérésre. A “La Brujita” (“kis boszorkány”) becenévre hallgató kiválóság 2006-ban és 2009-ben az év labdarúgója lett Argentínában. Hazája nemzeti csapatának szerelését 1990-tól 2010-ig 72 alkalommal ölthette magára. Évek óta az Estudiantes sportigazgatója, ahol anno az édesapja (Juan Ramón Verón) szintén klublegenda lett, és ahol azóta már a fia (Deian Verón) is bemutatkozhatott.
Diego Maradona
A labdarúgás történetének valaha volt egyik legnagyobb egyénisége, a tavaly novemberben elhunyt Diego Maradona a legszebb éveit Olaszországban töltötte. Az 1986-os világbajnok klasszis irányító 1984 és 1991 között volt a Napoli labdarúgója, 188 olasz bajnoki mérkőzés alatt 81 gólt szerzett. A számoknál sokkal fontosabb volt viszont az a „Maradona-kultusz”, amely a mély szegénységben élő dél-olasz nagyváros polgárainak az életbe fektetett hitét jelentette. Diego leigazolását követően az eddig lesajnált nápolyi csapat az ország legjobbjai közé emelkedett, 1987-ben és 1990-ben megnyerték a bajnokságot, előbbi évben emellett a Coppa Italiát, utóbbiban pedig a Szuperkupát zsebelték be, valamint 1989-ben az UEFA-kupa is összejött számukra. Maradona igazi jelenség volt a pályán és azon kívül, a hét nápolyi esztendő alatt olyan magasságokba emelkedett, amelyet a világon senki nem mondhatott el magáról. Évtizedekkel a szerepvállalása után is bálványként tisztelték őt a városban, halála után még a korlátozások ellenére is óriási zarándokjáratok indultak a stadionhoz, a falfestményekhez, a tematikus bárokhoz. Maradona még életében legendává vált Nápolyban, Argentínán kívül ebben a városban szerették őt a legjobban. Méghozzá oly módon, hogy a belváros utcáin mindenhol lehetett találkozó a nevével, fotóival, ereklyéivel. Néhány héttel a halála után a csapat stadionját átnevezték róla. Bár az ismert magánéleti gondjai később elhatalmasodtak rajta, Nápolyban még az „igazi” Maradonát láthattuk egy csodálatos korszakban, amikor ő maga is csak a sportra koncentrált, és minden mozdulatán látszott, hogy erre a játékra született, s a labda volt a mindene. Maradona maga volt a futball. A válogatottban 91 alkalommal lépett pályára 1977 és 1994 között, 34 gólt szerzett, három világbajnokságon vett részt. Aktív pályafutásával 1997-ben hagyott fel a Boca Juniors játékosaként, majd az argentin válogatott szövetségi kapitányként és több extrém országban tevékenykedett edzőként, haláláig a Gimnasia La Plata vezetőedzője volt.
Egy éve hunyt el Diego Maradona
Gabriel Batistuta
A 90-es évek emblematikus alakja volt az akkoriban egyértelműen a világ legerősebb bajnokságának számító Serie A-nak. Batistuta az európai kalandja előtt a Newell’s Old Boys csapatában nevelkedett, majd egyáltalán nem megszokott módon egymás után játszott River Plate és a Boca Juniors együttesében. Az argentin csatár ezt követően töltötte karrierje legszebb éveit a Fiorentina csapatában, ahol 1991 és 2000 között 269 olasz bajnoki mérkőzésen 168 találatot szórt. Batistuta az 1994-1995-ös idényben 26 találattal a Serie A legjobb góllövője lett, egy évvel később pedig megnyerték a Coppa Italiát. „Batigol” a gólkirályi szezonja mellett további három alkalommal szerzett legalább 20 gólt a bajnokságban, de igyekezetük ellenére a bajnoki cím sosem jött össze a Violáknak. Ennek ellenére a labdarúgás iránt fanatikusan rajongó firenzei publikum ikonja, sokak példaképe lett az eltöltött közel egy évtized során, a városban a mai napig hatalmas becsben tartják őt. 2000-ben klubot váltott és átigazolt az AS Romához, és első évében 20 góllal járult hozzá csapata bajnoki címéhez, örökre belopva magát ezzel a római szurkolók szívébe is. A fővárosi csapatnál két és fél szezont töltött el, mely során 63 mérkőzésen 30 gólig jutott, a 2002-2003-as idény második felében már az Interben tűnt fel. A kiválóan sikerült első római éve után sorozatosan térdsérülésekkel bajlódott, kevesebbszer tudott játszani. Pályafutását végül 2005-ben a katari Al-Arabinál fejezte be, később szörnyű vallomásokat tett megromlott fizikai állapotáról, állandó térdfájdalmairól, de úgy néz ki, hogy mostanság ismét jobban érzi magát, ugyanis sajtóbeszámolók szerint 53 évesen edzői pályafutása megkezdésére készül. A Fiorentina mellett a 90-es évek argentin válogatottjának is ikonikus figurája volt: 1991-től 2002-ig 77 mérkőzésen 54 gólt szerzett az Albiceleste mezében, mellyel Lionel Messi rekorddöntéséig a legeredményesebb volt az ország történetében.
Omar Sívori
Az első aranylabdás labdarúgók egyike 1935-ben Buenos Aires közelében született. Sívori a szülőhazájában a patinás River Plate nevelése volt, és alapembere volt az 1957-es Dél-amerikai bajnokságot (Campeonato Sudamericano, a Copa América elődje) parádés teljesítménnyel besöprő argentin válogatottnak. Sívori az Albiceleste mezében 18 meccsen 9 gólt szerzett. 1957-ben két honfitársával, Antonio Valentín Angelillóval (Inter) és Humberto Maschióval (Bologna) együtt Olaszországba szerződött, a Juventus csapatához került. Hármójukat a továbbiakban eltiltották az argentin válogatottban való szerepléstől, az 1958-as világbajnokságon sem lehettek ott. Sívori olasz származása révén rövidesen bemutatkozhatott az olasz válogatottban, mellyel azonban nem sikerült fényesen az 1962-es vb-szereplés. Ebben a nemzeti csapatban 9 meccsen 8 gólig jutott. A Juventusban viszont megszámlálhatatlan mennyiségben termelte a gólokat, és 1961-ben a legjobb európai játékosnak (aranylabda) választották. Sívori 167 góljával máig a Juve történetének ötödik legjobb gólszerzője. A torinói csapattal három-három bajnoki címet és Coppa Italiát nyert. Rajta kívül kizárólag Silvio Piola mondhatta el magáról, hogy egy Serie A-s mérkőzés alatt 6 gólt tudott szerezni. 1957 és 1965 között 215 első osztályú bajnokin 135 gólt jegyzett a csapat színeiben, később pedig még további négy szezont húzott le a Napoli alkalmazásában. Sívori a visszavonulása után edzőként Argentínában tevékenykedett, a 70-es években egy rövid ideig még a nemzeti válogatottat is irányította. 2005-ben 69 esztendős korában szülővárosában hunyt el rákos megbetegedése következtében.
A teljesség igénye nélkül olyan egykori kiválóságok maradtak le a fenti álomcsapatból, mint Roberto Ayala (Napoli 1995-1998, AC Milan 1998-2000), José Chamot (Pisa 1991-1993, Foggia 1993-1994, Lazio 1994-1998, AC Milan 2000-2003), Matías Almeyda (Lazio 1997-2000, Parma 2000-2002, Inter 2002-2004, Brescia 2004-2005), Ariel Ortega (Sampdoria 1998-1999, Parma 1999-2000), Abel Balbo (Udinese 1989-1993, AS Roma 1993-1998 és 2000-2002, Parma 1998-1999, Fiorentina 1999-2000), Hernán Crespo (Parma 1996-2000 és 2010-2012, Lazio 2000-2002, Inter 2002-2003 és 2006-2009, AC Milan 2004-2005, Genoa 2009-2010), Carlos Tévez (Juventus 2013-2015), Gonzalo Higuaín (Napoli 2013-2016, Juventus 2016-2020, AC Milan 2018-2019), Mauro Icardi (Sampdoria 2011-2013, Inter 2013-2020), Diego Milito (Genoa 2003-2005 és 2008-2009, Inter 2009-2014).
Természetesen jelenleg is szép számmal futballoznak argentin légiósok az olasz bajnokság mezőnyében, akik közül leginkább majd talán Lautaro Martínez (Inter), Paulo Dybala (Juventus), Nicolás González (Fiorentina) vagy Giovanni Simeone (Hellas Verona) lehet majd esélyes arra, hogy egyszer a nagy elődök nyomába érhessenek.
