A fociclub.hu myanmari (igényesebbeknek burmai) kihelyezett munkatársa, a http://hungariangeographic.blogspot.co.uk szerzője, délkelet-ázsiai tartózkodása alatt sem felejtkezett meg értekezni a magyar fociról, azon belül is a kapitány kérdés kurta-furcsa lezárásáról. Jó szórakozást, az alábbi minőségi íráshoz!
Az európai futball egyik jellegzetessége, hogy a különböző nemzetek, de legfőképp a Kelet- és Közép – európaiak focija és az azt körbevevő környezet tükörképe az adott ország társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai mutatóinak – így a magyarországinak is.
Egyszerű sport és focirajongóként meggyőződésem, hogy hibás nézet a magyar focit önmagában összehasonlítani a nemzetközi elittel anélkül, hogy legalább egy pillantást vetnénk az azokat körbevevő környezetre. Ha Magyarország nem fejődik sem kulturálisan, sem gazdaságilag, sem politikailag és egyértelmű mindenki számára, hogy az ország társadalmilag is visszafejlődik, akkor mitől fejlődne, mitől érnénk el sikereket a világ legnépszerűbb verseny és profi sportjában?
Ha az ember leveti az évtizedeken folyamatosan ráültetett hályogot a szeméről és körbenéz a világban, de legalább hazánk szomszédságában, akkor tisztán láthatja, hogy pl. a sokak által zsigerből lenézett Románia milyen fejlődésen esett keresztül az elmúlt években Magyarországgal összehasonlítva.
Amikor néhány éve a Kolozsvár (Cluj FK) bejutott a BL főtáblájára, akkor annak az egy csapatnak nagyobb volt az éves költségvetése, mint az egész NB 1-nek összesen! Az elmúlt tíz évben nem hogy egy kimagasló vagy egy jó, de még egy elfogadhatóan szürke román játékost sem tudott az NB 1 Magyarországra csábítani, hisz azoknak sem szakmailag sem anyagilag nincs érdekük idejönni.
A gazdasági léptékek eltorzulásának egyik legjobb példája az, hogy a leggazdagabb magyar vagyona Romániában éppen hogy csak belecsúszna az első negyvenbe, míg a fentebb említett BL főtáblás Kolozsvár (CFK) csapatának magyar nemzetiségű tulajdonosa, Pászkány Árpád a tavalyi évben 50-51 millió Eurós vagyonával Romániában “csak” 109. leggazdagabb embernek számít, akinek a elkötelezettségét és szakértelmét a focihoz az is jelez, hogy a saját TV adóján a Transilvanian Live-on sugározná a 2014-2015 romániai 1-es Liga mérkőzéseit, azok közvetítési jogainak megvásárlását követően.
A két országot röviden hasonlítsuk össze kulturálisan is, mégpedig a modern kori nyugati társadalmakban elfogadott módszer alapján, amikor azokat filmkultúrájukon keresztül megmérve és megméretve megkapjuk az adott ország kulturális fejlettségét. A magyar társadalom elgettósodásának és elproletárosodásának egyik kiváltó okát és mozgatóját a már csak a nevében létező magyarországi kulturális elit gyűlölködő és ezzel gyűlöletkeltő nyálcsorgatását vegyük górcső alá. Akkor látjuk, hogy a tehetségtelen és soha meg nem értett művészlelkeink egyedül a honi labdarúgás utálatát tudták művészi szintre emelni silány életpályájuk alatt, míg ezzel szemben a románok válasza a kulturális fejlődésük (kétségtelen, hogy volt honnan és van hova), ami a filmiparuk nemzetközi sikerein keresztül mindenki számára egyértelműen látható és levezethető, mert a minőségi filmjeik tömegei az elmúlt 8-10 évben folyamatosan nem csak a európai filmfesztiválokon, hanem a mozikban is aratnak – nekünk hol van ilyen film(ipar), tehetséges színészek/művészek, profi producerek, zseniális rendezők egyáltalán olyan kulturális közeg, ami a jelenben/jövőben bármi értékelhetőt, kifizetődőt, sikerest produkálna hazai és nemzetközi szinten? Összehasonlítva a magyar és a román filmgyártást/kultúrát egyértelműen nagyobb a különbség a két ország között, mint a bukaresti 3-0.
Lehet szidni, és szélsőségesen lealacsonyodni és szélsőségekig elmenni a magyar foci gyűlőletét illetően, de aki itt ezen az alacsony szinten leragad és nem képes átlátni, hogy jelenleg szinte bármit (pl. nyelvtudás, kultúra, film, emberi kapcsolatok, állattartás, vezetési morál, oktatás, környezetvédelem, tisztaság, zene, korrupció, munkateljesítmény etc. etc. etc.) összehasonlítana, megméretne és összevetne Magyarországról ugyanazzal a fejlett világból – beleértve az egyén önmaga életét, munkáját is – , akkor bizony a amszterdami 8-1 -es mérőszám nagyon sokszor kijönne végeredményként, sőt! Még annál megalázóbb számok is!
Tehát akkor most mindennek vége?!? Szántsuk fel a stadionokat? Szüntessük meg a focit? Adja le mindenki a mezét?
Ugyan már! A sport és legfőképp a labdarúgás egy nagyon szép és nemes küzdelem, ahol igazán rövid idő alatt el lehet érni maradandó sikereket, ehhez csak két dolgot kell tenni: szemléletváltás mellett tessenek szépen elkezdeni dolgozni!
Az alapvető szemléletváltás szükségességéről hadd ejtsek néhány keresetlen szót, a londoni 6-3-as diadalunk példáján keresztül. A mérkőzést mi nyertük meg, tehát az igazi nyertesek is mi vagyunk, míg az angolok a lúzerek! Ria! Ria! Elő a zászlókat, hadd lengessük meg, kellenek majd a zsebkendők is, hadd töröljük fel az örömkönnyeket az arcunkról! Igen ám, én is így gondoltam sokig mígnem volt szerencsém munkám lévén találkozni egy SKY Sportos szakkomentátorral Londonban évekkel ezelőtt, aki nagyon szépen levezette, hogy bizony ebből a párharcból az angolok jöttek ki győztesen, hisz ekkor tudatosult bennünk, hogy az a rendszer, azok a módszerek amik addig elegek voltak a világszínvonal fenntartására többet nem alkalmazhatók. Ha nem történik gyökeres változás, akkor a büszke nemzetük labdarúgása elenyészik és más országok csapatainak rongylabdájává válik. Szemléletváltásra volt szükség az angol csapatnak és az ebben addig kételkedőknek is, akkor ez nyilvánvalóvá vált. Le kell térni az addig megszokott útról, új embereknek, új szemléleteknek kell teret adni amik révén a válogatott, a szövetség, a csapatok, a játékosok, az edzők, a vezetők és a managerek esélyesként nyújthatnak kimagasló teljesítményt világszínvonalon. A történet végét mindenki ismeri: a Wembley-i diadalt követően a magyar válogatott hónapokkal később elérte a Bernben a teljesítménye csúcsát, amióta folyamatos és megállíthatatlannak tűnő visszalépések sorozata tapasztalható, míg az angol válogatott és azok szurkolóit büszkeséggel tölti el, hogy a magyar válogatottól kapott pofon józanította ki és terelte rá őket a 66-os útra, amikor 13 évvel a Wembleyben bekövetkezett fiaskó után, abból sokat tanulva felemelhették a világbajnoknak járó Jules Rimet kupát II Erzsébettől átvéve. Ezt az angol szurkolók is tudják, és akinek van rá lehetősége maga is megbizonyosodhat erről személyesen velük beszélgetve, hogy szinte mindegyik “egyszerű” angolt büszkeséggel – és se nem szégyennel, se nem letargiával, értelmezhetetlen gyűlöletről és lemondásról nem is beszélve – tölt el a Wembleyben elszenvedett 6-3-as vereség. Ehhez nekem legutóbb néhány nappal ezelőtt Mianmar déli részének egyik legnagyobb meglepetéséhez közeledve két másik angol útitársammal beszélgetve volt szerencsém, amikor mindketten arról beszéltek, hogy mennyire fontos volt számukra az a 6-3-as vereség Puskáséktól.
Tegye fel a kezét az, aki a mexikói 6-0-át, a bukaresti 3-0-át vagy a amszterdami 8-1-et követően ha nem is kijózanódást, de legalább arra való érdemi igényt tapasztalt szakmai szinten?
Hogyan lenne bármiféle szakmai igény, ha egyszerűen nem létezik szakmaiság Magyarországon? Pedig 1968(!) óta Angliában egyetemi szakként oktatják ezt az egyébként egyszerűen megtanulható szakmát. De mit/kit is nevezünk szakmai(ság)nak? A sportújságírót? A játékost? Az edzőt? A tulajdonost? Akár mindegyiket is, de inkább egyiket sem! Pedig az egyszerű magyarországi szurkoló csak őket hiszi annak. A szakmaiság mindig a sportvezető manager feladata, aki megteremti azt a közeget, ahol, ahonnan, amiből maximális eredmény és siker származhat.
Egy egyszerű, de mégis világos példa elejéig térjünk újra vissza a ködös Albionba: amikor Roman Abramovich 2003 júniusában megvette a teljesen elszürkült Chelsea futball csapatát, hogy majd világhíres egyesületet csinál belőlük, sokan megmosolyogták őt ekkor, egészen addig amíg néhány héttel később be nem jelentette az első komoly igazolását. Kedves focikedvelő barátaim, legfőképp az újdonsült Chelsea szurkolók, tessenek szépen elővenni egy papírt és egy ceruzát és írjátok le ennek az illetőnek a nevét. Megvan?! Ki mit irt a papírra? Milyen nevet? Kinek a nevét? Ki az, akinek a neve hallatán, a Chelsea FC világverő terveit megmosolygó kételkedőkben megállt az ütő? Valószínűleg senki nem irta le ezt a nevet (aki igen, az keressen meg privátban!), aki a CFC-t világsikereit köszönheti, aki nem más, mint Peter Kenyon.
De ki is Peter Kenyon? Ő volt az, aki az Umbro sportszermárkát a legmagasabb szintre felfuttatta, majd azt követően a Manchester United csapatát a világ legstabilabb, legnagyobb, leghíresebb, legsikeresebb, leggazdagabb futball vállalkozásává fejlesztette. Roman Abramovich váratlan húzásának zsenialitására jellemző, hogy erre nem csak, hogy senki sem gondolt, de nem is hit, nem is hihetett – Ambramovich kivételével – hisz Peter Kenyonról köztudott volt, hogy gyermekkora óta ő volt a Unitednek a legnagyobb szurkolója, akinek a világ legszebb és legboldogabb álommunkája volt, megvalósítani gyermekkori álmát, hogy imádott csapatát még nagyobbá tegye. Lehet kurvaságról beszélni, hogy a CFC-nek volt annyi pénze, hogy megvegye Kenyont, de én inkább professzionalizmusról beszélnék, ahol Peter Kenyon felépíthetett szabadon, végtelen anyagi forrásokat kezelve egy új üzleti modellt, aminek eredményeként egyik pillanatról a másikra a Chelsea a világ legnagyobb és legsikeresebb csapatai között találta magát. Senki nem beszélt évekről, senki nem beszélt évtizedekről már ekkor, hisz mindenki tudta az ő irányítása alatt, hetek, hónapok alatt történnek kézzelfogható eredmények.
Ugye most már mindenki kíváncsi arra, hol és mit kell tanulni ahhoz, hogy a magyar foci egyről a kettőre lépjen és végre tiszta vizet öntsenek annak poharába, miközben megteremtődik az a stabil alap, amire építkezni lehet. Anglia szerte sok helyen, különböző szinteken folyik ez a képzés amiket én szépen végigjártam, keresve azokat a pontokat, amikből a magyar foci is táplálkozhat. Ez alapján jutottam el a londoni Birkbeckhez, ahol a “Sport Management and the Business of Football” szakon nem csak mesterfokú képzést adnak, hanem rengeteg energiát fektetnek a kutatásokba és azok publikálásába, hogy újabbnál, újabb módszerekkel fedezzenek fel kitörési pontokat a modern futball folyamatos fejlődése érdekében. Ha egy év alatt akarja valaki megszerezni a Mesterfokot az nem csak 9950 fontba kerül, hanem a londoni élet (szállás, utazás etc) magas költségeit is hozzá kell tenni (1000-1200 font/hó) Tehát egyértelmű, hogy 22-25.000 fontot (közel 9 millió forint) földi halandó Magyarországról nem ruházhat be magától. Viszont ha ez nem történik meg, akkor sosem fogunk érdemben fejlődni. Úgyhogy a kluboknak és a szövetségnek tudomásul kell venni, hogy az oktatásba be kell ruházni, különben megszűnik a magyar futball.
Én azt javasolnám, hogy minden NB1-es klubnak, a Ligának és a Szövetségnek a következő két évben két-két fiatal diplomás és megfelelő angoltudással rendelkező sportvezetőjének valamint az NB2-ből legalább 10-nek, míg az NB3-ból legalább ötnek el kell jutni ide, ki kell járni az iskolát.
Ez a 80-100 sportvezető lesz a magyar labdarúgás jövője és annak záloga, ők azok akik miatt megtelhetnek a stadionok szurkolókkal, ők azok akik miatt a gyerekek nem TV-t bámulják vagy a konzolokat nyüstölik naphosszat, hanem lemennek újra a grundra, ők azok akik miatt a klubok önfenntartóvá válnak így megteremtve az alapjait annak, hogy az állam kivonuljon a fociból. Ők azok akik megfogják, felemelik és nem engedik el azoknak a tehetségeknek a kezét, akiket az alkohol, drog, rendezetlen családi háttér és az esetleges bűnözői életmód elszippantana a sporttól. Ők lesznek azok, akik nemzetközi színvonalú, naprakész edzőképzést megvalósítják Magyarországon. Ők lesznek azok, akik értelmet adnak a szponzoroknak, vállalkozásoknak hogy a sportba fektetett pénzük megtérül. Ők lesznek akik nem csak vezetik a klubokat, hanem tanítják a módszereket a felsőoktatási intézményekben, illetve kutatásokat végeznek, hogy ne csak naprakészek legyünk, hanem ha kell meg is előzzük a korunkat.
Ez a projekt 1 milliárd forintba kerül, ami 168 milliárd forintos stadionfejlesztés vagy a külföldi álom edzőknek megajánlott évi 1.5 milliárdos fizetés (5 millió euró/év) mellett eltörpül. Ez a projekt szinte azonnal visszahozza a befektetett összeget. Ez a projekt minden sportbarát számára reményt nyújt és gyors kézzelfogható eredményeket. Ez a projekt új alapokat teremt a jelenleg elavult magyarországi sportvezetésképzésében, ami által sportmanageri és gazdasági szaktudást nyújt más sportágak számára is, azok így megerősödve még eredményesebben tudnak világversenyeken helytállni.
Mint láthatjátok, teljesen mellékes a szövetségi kapitány személye, addig amíg nincs megfelelő sportvezetőképzés, hisz addig csak feneketlen vödörrel merjük a véges anyagi forrásokat és a még végesebb társadalmi toleranciát. Ettől függetlenül örülök, hogy Pintér Attila lett a szövetségi kapitány viszonylag olcsón és nem egy külföldi kirakatember óriási pénzekért. De csak azért örülök, mert így rengeteg pénzt spórol a szövetség. Véleményem szerint Pintér Attila sem emberileg, sem szakmailag nem méltó a magyar válogatott élére, de ha Csányi Sándor tényleg változást akar és eredményeket felmutatni valamint nemcsak 2014-ig betölteni az elnöki tisztet, akkor a szakmaiság megteremtését kell célul kitűznie elsődleges feladatként. Ha a nemzetközi színvonalú oktatásba fektet be és a megspórolt 1 milliárdot ha nem is az én javaslatomba, de egy annál jobba ruház be, hajlandó vagyok türelmesen várni, a csapatot mindentől függetlenül rendületlenül biztatva, akár Pintér vezetése alatt is.
De akkor ki legyen a szövetségi kapitány?
Nincs olyan magyar edző, aki meg és kiérdemelné ezt a posztot, hisz a nyelvtudás és nemzetközileg elismert sikerek híján ő nekik ez a csúcs, ők ennél tovább nem léphetnek a világ nemzetközi vérkeringésébe nem csatlakozhatnak másképp. Ebbe a kaotikus helyzetben hamar elkényelmesednek, a tessék-lássék-uram-bátyám-mutyinak zavarosságában is garantáltan elhalászgathatnak még évtizedekig a távozásuk után is. Ezért nincsenek motiválva, ezért nem hajtja őket sem a fejlődés sem az eredményesség. Ők még a játékosoknál is alul motiváltabbak!
A külföldi “neves” edzők 5 millió eurós (1.5 milliárd ft/év) éves fizetés alatt, minimum 4 évre aláírva nem jönnek el (ami máris garantált 6 milliárd forintos fizetést eredményez nekik még ha fél év után is illene felállniuk a padról). Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi viszonyokat nem ismerve hamar feladják annak mocskából ízelítőt nyerve a világhódító terveiket.
A magyar edző képzetlen, a külföldi meg iszonyatosan sokba kerül miközben semmiféle garancia nincs arra, hogy mi alapján kellene őt számon kérni a borítékolható sikertelenséget követően.
Na akkor most mi van? Ne legyen szövetségi kapitányunk?
Természetesen legyen! Méghozzá ez a utolsó türelmi időszakban amit Pintér Attila elkezdett de garantáltan nem fejez be, legyen egy olyan külföldi edző a kapitány Pintér után, aki bizonyított az NB 1-ben, aki tisztában van azzal, hogy még a győzelmet is meg kell magyarázni, aki tisztában van azzal, ha szépen is játszunk és eredményesek is vagyunk, akkor jön: “ezt bármelyik magyar edző kihozta volna a csapatból!”. Aki tisztában van azzal, hogy a top magyar vállalkozás (MOL) nem a magyar nemzeti válogatottat, hanem a rivális horvát válogatottat támogatja. Aki tisztában van azzal, hogy meglepetésszerű idegenbeli bravúros siker után is kongó lelátó előtt játszik a csapata, mert az iszonyatosan érzékeny lelkületű ultrácskák, örökre megsértődtek nem csak a csapatra, hanem az egész világra mert az egyik bebaszcsizott társukat volt mersze kitiltani a stadionból a tulajnak, mert az véletlenül úgy csúszott el a stadion wc-jében, hogy abban két millió forintos kár keletkezett. Aki tisztában azzal, hogy Magyarországon a fociból azok élnek meg a legjobban, akik nem csak hogy nem értenek hozzá, hanem kifejezetten gyűlőlik azt. Aki tisztában van azzal, hogy Knézy Jenő Junior apja nyomdokaiban haladva, nem csak “elélvez” élő adásban, hanem el is “sírja” magát az örömtől ha a válogatottunk gólt kap. Aki tisztában azzal, hogy a szaklapnak (sic!) kikiáltott Nemzeti(sic!Nép)Sport újságírói a fradin és azt körülvevő zavarosban halászáson kívül soha, semmit nem szerettek ami a magyar focihoz, a magyar klubcsapatokhoz és a magyar nemzeti válogatott köthető. Aki tisztában van azzal, hogy ezek ellenére is van miért hinni abban, hogy holnap jobb, szebb és eredményesebb lesz.
Ezt a edzőt Marco Rossinak hívják, aki a Honvédnál folyamatosan erőn felül teljesít, a folyamatos ellenszéllel nem törődve halad az általa megszabott úton a lelkesedését és hitét fel nem adva. A helyes taktikákat alkalmazva folyamatosan megszorongatja és legyőzi csapatával a sokkal erősebbnek kikiáltott ellenfeleket, akár hazai akár idegen környezetben – ez az amire a válogatottunknak is szüksége van. A helyes taktikák variálásánál még nagyobb erénye, hogy bár a Honvéd fiatal csapata, mindenféle statisztikai mutató alapján a 9-12. helyet kellene elfoglalnia, mégis nemzetközi indulásért harcol, mert Rossinak megvan az a csodálatos érzéke, hogy a játékosait különböző ellenfelekkel szemben különböző posztokon játszassa, ahogy a csapat érdekei megkívánják.
Pontosan a taktikátlanság és a játékosok posztjainak merevsége, azok rugalmatlansága okozta az Egervári csapat csődjét, aminek még így is, az utolsó fordulóban is volt matematikai esélye tovább lépni. Meggyőződésem, hogy Marco Rossi lexikális szakmai tudása, végeláthatatlan taktikai tárháza és az a veleszületett érzéke, hogy a játékosait mindig a helyes poszton játszatja az ő vezetésével garantáltan tovább vitte volna a csoportjából a magyar válogatottat.
Magyarország mellett elszaladtak a vetélytársak. Jelenleg iszonyatos messzeségből nézzük azoknak a hátát, miközben ez a távolság ezek a sorok olvasása közben is nő. Magyarország nem teheti meg, hogy készen vegyen újat, de azt még úgysem, hogy feladjon mindent amit eddig elért.
Ha a társas kapcsolat elromlott nem szakítani és új társat kell keresni, hanem azt meg kell javítani, különben a következő kapcsolat is csalódásba fog torkolni. Ha a szék eltört, akkor nem kidobni kell azt, hanem szöget, javítóanyagot, szerszámot és egy kis fát kell venni, hogy azt megjavítsuk. Ha a magyar focinak nincs jövője, akkor nem elfordulni kell tőle és ellenségesen bánni vele, hanem egy mély levegőt kell venni és tudomásul venni, hogy tanulni kell a hibákból, tanulni kell másoktól, mert nem dobhatjuk ki, de azt sem várhatjuk el, hogy majd más, legfőképp egy külföldi kapitány megjavítja helyettünk. A magyar futball a miénk, nekünk kell megjavítani és nem kidobni azt!
http://hungariangeographic.blogspot.co.uk
https://www.facebook.com/hungarian.geographic
